Mariana nem tudta megállni a nevetése nélkül.

Mauricio is.

Csak egy pillanat volt, de a feszültség enyhült.

Aztán megszólalt Mauricio telefonja.

Terézia.

Mindketten a képernyőre néztek.

– Válasz – mondta Mariana.

Mauricio bekapcsolta a kihangosítót.

– Fiam, végre. Elment már az apósod? Beszélnem kell veled. Ez az egész Mariana miatt kicsúszott az irányítás alól. Amióta megszületett az a gyerek, úgy dolgoztatnak, mint egy kutyát.

Mauricio lehunyta a szemét.

-Anya.

„Különben ne légy olyan ostoba, hogy még elhozd. Hadd tanuljon meg először gondoskodni a gyerekről, és aztán…”

-Csak úgy van.

Terézia hallgatott.

Marianna a férjére nézett.

– Mit mondtál?

– Elég ennyi.

Mauricio hangja nem volt hangos, de határozott.

– Mariana a feleségem. Mateo a fiam. Senkinek sem kell „megtanulnia gondoskodni róla” ahhoz, hogy megérdemelje, hogy itt éljen. És biztosan nem te fogod eldönteni, mikor jön vissza.

– Csak segíteni próbáltam neked.

–A segítés azt jelentette volna, hogy azt mondták volna, vállaljam a felelősséget.

– Ne beszélj így velem.

– Tisztelettel szólok önhöz.

– Amióta férjhez mentél, az a nő…

– Anya, nem.

Terézia ismét elhallgatott.

–Soha többé ne beszélj így Marianáról. És soha többé ne hozz döntést a házasságunkkal kapcsolatban.

– Mindazok után, amit érted tettem…

– Tudom, és szeretlek. De ez a családom.

Terézia letette a telefont.

Mauricio az asztalon hagyta a telefonját.

Mariana továbbra is őt figyelte.

– Ez új volt.

– Az is ijesztő volt.

A lány halványan elmosolyodott.

– Üdvözlünk a felnőttkorban.

Másnap Mariana visszatért a lakásba.

De feltételt szabott.

– Ha valaha is újra bepakolsz anélkül, hogy megkérdeznéd, nem lesz szükségem apámra, hogy szerszámokkal jöjjön.

– Mit fogsz csinálni?

– Cseréld ki a zárat.

Mauricio bólintott.

-Igazságos.

Az első éjszaka azonnali próbatétel volt.

Hajnali 1:20-kor Mateo sírni kezdett.

Mauricio kinyitotta a szemét.

Egy pillanatra a régi tükörképe arra utasította, hogy forduljon meg.

Aztán eszébe jutottak a kék bőröndök.

Felkelt.

-Jövök már.

– Éhes – mormolta Mariana.

– Tudom. Elviszem neked. Előbb kicserélem.

Öt perccel később visszatért a tiszta babával, bár a pelenkát eléggé kétes módon tették rá.

Marianna ránézett.

– Fejjel lefelé van.

Mauricio a kisfiút nézte.

– Van a pelenkának eleje és hátulja?

Hangosan felnevetett.

—Dámelo.

– Nem. Taníts meg.

Együtt csinálták.

Hajnali háromkor Mateo ismét felébredt.

Fél ötkor újra.

Hat órakor Mauricio úgy nézett ki, mintha egy hete nem aludt volna.

Amikor megszólalt az ébresztője, jelezve, hogy dolgozik, a mennyezetet bámulta.

Marianna figyelte őt.

– Aludhatsz még tizenöt percet.

Mauricio megrázta a fejét.

– Nem. Lezuhanyozok és kimegyek.

Mielőtt elment, kávét főzött mindkettőjüknek.

Mariana elvette a csészéjét.

-Köszönöm.

Apró szó volt.

De Mauricio tudta, hogy ez a „köszönöm” sokkal többet ér bármilyen bocsánatkérésnél.

A következő hetek sem voltak tökéletesek.

Voltak megbeszélések.

Mauricio egy délután elfelejtett pelenkát venni.

Egy másik éjszaka elaludt vízmelegítés közben, és Marianának kellett felébresztenie.

Egyszer megpróbálta kimondani:

– De holnap korán kell dolgoznom…

Mondat közben elhallgatott.

Marianna ránézett.

Felemelte a kezeit.

– Visszavonom, amit mondtam.

Voltak jó pillanatok is.

Az első fürdés, amit Mauricio egyedül adott Mateónak, a padló fele vizes lett, de a baba abbahagyta a sírást, amikor meghallotta az apja hangját.

Szombatonként Mauricio korán kiment a babakocsival, és sétált a parkban, amíg Mariana aludt.

Megtudta, hogy melyik pelenkamárka irritálja a baba bőrét.

Megtanulta megkülönböztetni az éhség kiáltását az álmosság kiáltásától.

Megtanulta, hogy a tejet le lehet hűteni, miközben megpróbálják csillapítani a kólikát.

És megtudott valamit, amit soha senki nem magyarázott el neki:

A fiáról való gondoskodás nem jelentette azt, hogy „segített” Marianának.

Ez azt jelentette, hogy felelősséget vállalt a saját részéért.

Teresa több hetet töltött anélkül, hogy meglátogatta volna a lakást.

Amikor végre megjelent, egy Mateónak szánt ajándékkal és olyan arckifejezéssel érkezett, aki még mindig úgy gondolta, hogy mindenki túlzott.

Mauricio kinyitotta az ajtót, kezében a babával.

– Gyere be, anya.

Terézia körülnézett.

– Legalább szépre sikeredett a sok szenvedés után.

A nappaliból Mariana udvariasan üdvözölte.

A feszültség tapintható volt.

Terézia odalépett az unokájához.

—Dámelo.

Mauricio átnyújtotta neki.

Máté aggódni kezdett.

– Biztosan éhes – mondta Teresa. – Mariana, gyere ide.

– Épp most evett – felelte Mauricio –, álmos.

– És honnan tudod?

Mauricio elmosolyodott.

– Mert én vagyok az apjuk.

Újra felvette a kisfiút, a vállára vette, és lassan járkálni kezdett.

Kevesebb mint öt perc múlva Mateo elaludt.

Teresa úgy nézett rá, mintha valami megmagyarázhatatlan dolognak lett volna a tanúja.

– Jól kiképzett téged.

Mauricio megállt.

-Ne mondd ezt.

– Ez egy vicc volt.

– Tudom. De nem akarom, hogy Mateo azt a hangot hallja felnőve, hogy a családjáról való gondoskodás engedelmessé teszi a férfit.

Terézia összeszorította az ajkait.

Nem vitatkozott.

Talán azért, mert megértette, hogy ezúttal a fia nem fog egyetérteni vele.

Hónapokkal később, egy családi étkezés során Rafael végignézte, ahogy Mauricio egyik kezével húst szeletel, miközben a másikkal a mellkasán tartja az alvó Mateót.

– Hé, vejem!

-Mi történt?

– Azt hiszem, még mindig ki kell cserélni néhány fürdőszobai csövet.

Mauricio majdnem elejtette a villáját.