1. RÉSZ

– Bepakoltál már holnapra, vagy azt is elfelejtetted?

Mauricio vacsora közben bukott ki belőle a kérdés, mintha Ximena hivatalos üzenetet kapott volna, és nem vett volna róla tudomást. Letette a villát a tányérjára, és értetlenül nézett rá.

– Bőröndök minek?

– Hogy elmenjek Arteaga kunyhójába. Már tegnap mondtam.

Ximena biztos volt benne, hogy nem erről van szó. Csütörtökön kimerülten ért haza az irodából, alig tíz percet nézett meg egy sorozatból vele, és azonnal elaludt.

– Ha bárkinek is elmondtad volna, az az üres kanapé volt.

Mauricio felhorkant.

– Persze. Ha elfelejtesz dolgokat, akkor én leszek a hibás.

Ez az érvelés jelentéktelennek tűnt, de tökéletesen összefoglalta, mivé vált a házasságuk tíz év után.

Korábban Mauricio tökéletesen felöltözve jelent meg a randevúkon, sétálni, moziba, éjféli taco-ra hívogatva. Egyszer, egy mazatláni útja során Ximena megsérült a lábában, és Mauricio több háztömbnyire vitte vissza a szállodába.

Most egy egész szombatot eltölthetnék melegítőnadrágban a tévé előtt, és azt kérdezhetném:

– Mi lesz vacsorára?

Abbahagyták az álmokról, utazásokról vagy gyerekekről való beszélgetést. Valójában Mauricio soha nem akart gyerekeket.

„Miért bonyolítsuk az életünket?” – kérdezte.

Ximena évekig elfogadta, meg volt győződve arról, hogy egy napon meggondolja magát.

De mostanában kezdett azon tűnődni, hogy vajon csak vele van-e a baj.

Ő is felhagyott a meglepetések előkészítésével. Ő is hagyta, hogy a megszokás eluralkodjon a ház minden zugában.

Így hát úgy döntött, kipróbálja.

Elfogadta az utat a faházba.

Előkészített egy sajttálat, vett egy üveg bort, hozott két vastag takarót, és megvárta, míg Mauricio elvégzi az udvaron a dolgok átnézését.

– Csukd be a szemed.

– Most mit találtál fel?

– Figyelj rám.

Amikor újra kinyitotta őket, az asztalt terítve találta.

– Hűha. Bor és rágcsálnivalók. Nagyszerű, mert már eleve éhes voltam.

Ximena elmosolyodott.

–Kimehetünk a teraszra. Tiszta az ég. Beburkolózhatunk a takarókkal, és nézhetjük a csillagokat…

Mauricio már kiszolgálta magát.

–Kint? Lehetetlen. Hideg van.

-Ölelhetjük.

Még csak válaszolni sem tudott.

Fél órával később már feküdt és videókat nézett a telefonján, miközben Ximena egyedül mosogatott.

Mégis, nem adta fel.

A következő hétvégén vett egy fekete ruhát, amit évek óta nem mert volna felvenni, rendbe tette a lakást, elkészítette Mauricio kedvenc vacsoráját, és ezt írta neki:

„Ma korán várlak. Van egy meglepetésem a számodra.”

Azt válaszolta:

„Egy időre elmegyek a fiúkkal a műhelybe.”

Nem hat órakor érkezett meg.

Hét évesen sem.

Nyolc órakor Ximena hívott.

Mauricio második próbálkozásra válaszolt.

–Mit akarsz?! Mondtam, hogy a barátaimmal vagyok.

– Csak tudni akartam, mikor jössz.

– Amikor csak akarok. Nem vagyok a tulajdonod.

– Mauricio, én felkészültem…

–Elég volt! Úgy nézek ki melletted, mint egy könnyűvérű alak.

Letette a telefont.

Majdnem éjfélkor érkezett meg, sörszag terjengett benne, és anélkül, hogy ránézett volna a terített asztalra, elaludt.

Másnap Ximena szembeszállt vele.

– Tudnom kell, hogy még mindig velem akarsz-e lenni.

– Ismételten itt a drámád.

– Nem nagy ügy. Azt akarom érezni, hogy a feleséged vagyok, nem pedig az a nő, aki főz, takarít és elrendezi a ruháidat.

Mauricio most először látszott figyelni.

Napokkal később két jeggyel jelent meg egy színdarabra.

Ximena azt gondolta, hogy valami megváltozott.

Tévedett.

Az egész előadás alatt Mauricio ásított, az órájára nézett, és panaszkodott az árakra.

Odahaza Ximena nem tudta türtőztetni magát.

– Mielőtt összeházasodtunk, mindig elvittél színházba, és soha nem panaszkodtál.

Mauricio hangosan felnevetett.

– Mert előbb meg kellett nyernem téged.

-És most?

Tetőtől talpig végigmérte.

– Most már nem kell annyira erőlködnöm. Különben is, te már nem ugyanaz az ember vagy, aki tíz évvel ezelőtt voltál.

Ximena érezte, hogy valami eltörik benne.

– Még mindig szeretsz engem?

Mauricio abbahagyta a mosolygást.

– Újra kezded?

– Csak válaszolj nekem.

– Elegem van belőled!

Felkelt és kiment a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.

Ximena mozdulatlan maradt.

Miután évekig próbálta megérteni, mi történik a férjével, azon az éjszakán valami sokkal fájdalmasabbat értett meg: talán Mauricio mégsem változott meg hirtelen.

Talán egyszerűen csak abbahagyta a színlelést.

És ami hetekkel később történt, azt bizonyítja, hogy még mindig nem ismerte a férfi legrosszabb oldalát, akivel tíz évig aludt.

2. RÉSZ

A következő hetekben Ximena még egy utolsó erőfeszítést tett.

Szerzett két jegyet Mauricio kedvenc csapatának meccsére, vacsorákat szervezett, megváltoztatta a programokat, hogy több időt tölthessenek együtt, sőt, még egy kiruccanást is javasolt.

Semmi sem működött.

Mauricio úgy fogadta a jegyeket, mintha kötelessége lett volna.

– Ideje volt már, hogy olyasmit csinálj, amit tényleg szeretek.

Ez a kifejezés végre kioltott valamit Ximenában.

Röviddel karácsony előtt néhány barátjuk, Fernanda és Diego, meghívták őket a Coahuila állambeli Arteaga közelében lévő házukba.

Mauricio nem akart menni.

Ximena sem.

Érdekes módon, amikor a nő a lemondást javasolta, a férfi meggondolta magát.

–Most indulunk. Terveket készítettünk.

Útközben panaszkodott a forgalomra, a hidegre és arra, hogy vezetnie kell.

De amikor megérkezett, Ximena néhány órára elfelejtette a problémáit.

Fernanda és Diego már régebb óta voltak házasok, mint korábban, és még mindig olyan gyengédséggel bántak egymással, amit Ximena már kezdte lehetetlennek hinni.