Csak be akart bújni a takaró alá, és aludni két napig.

De végül elfogadta.

Még aznap este megvizsgálták. Szerencsére nem szenvedett súlyos sérüléseket, bár egyértelműen látszottak rajta a hosszan tartó hidegnek való kitettség jelei, és több kisebb ütés is keletkezett az esésből.

Elena fényképeket készített arról az államról, amelyben megtalálta.

Teresa elpakolta a lánya ruháit.

Ximena megőrizte a Mauriciónak a vita előtt küldött üzeneteket.

Ott voltak még a napokkal korábban figyelmen kívül hagyott hívások, az aznap esti üzenetek, és mindenekelőtt a telefon térerejének hozzávetőleges helye.

Akkor még nem tudtam, mit fogok kezdeni mindezzel.

Eközben Mauricio egyedül érkezett a lakásba.

Még mindig dühös volt.

Kinyitott egy sört.

Aztán egy másik.

Aztán levelet írt néhány barátjának, hogy meghívja őket az egyik workshopjára.

Éjfél körül már mesélte a történteket.

„Megőrült, amikor azt mondta, hogy válni akar, és megtartani a lakást” – mondta. „Szóval kirúgtam az autóból, hogy megtudja, nem fenyegethet meg.”

Az egyik barátja idegesen nevetett.

–Honnan töltötted le?

— Útközben.

– És aztán visszamentél érte?

Mauricio ivott.

-Nem.

Az asztal elcsendesedett.

– Haver – mondta egy másik –, kegyetlenül hideg van odafent.

– Hívj vele egy taxit.

–Éjszaka? Azon a szakaszon?

Mauricio kezdte kellemetlenül érezni magát.

— Ne túlozz.

– Vastag kabátot viseltél?

Mauricio emlékezett Ximena ruhájára.

A harisnyák.

A csizmák.

A hangja azt kiáltotta neki, hogy ne hagyja el.

Azon az éjszakán először a harag félelemmé kezdett változni.

– Valaki biztosan felvette.

– És ha nem?

Mauricio felhagyott a sörrel.

Tizenöt perccel később már újra a volán mögött ültem.

Visszatért a helyszínre.

Nem találta Ximenát.

Több kilométert utazott.

Semmi.

Felhívta őt.

A telefon ki volt kapcsolva.

Hazament.

Semmi.

Alig aludt.

Reggel felhívta Teresát.

– Ximena veled van?

Teresa a lányára nézett, aki vele szemben ült a konyhában.

– Miért kellene itt lennem?

– Volt egy vitánk.

– Hol van a lányom, Mauricio?

Néma maradt.

-Nem tudom.

– Hogy érted azt, hogy nem tudod?

– Kiszállt a kocsiból.

Teréznek vissza kellett fognia magát, hogy ne sikoltozzon.

– Ő szállt le, vagy te szedted le?

Mauricio letette a telefont.

Attól a pillanattól kezdve elkezdődött a pánik.

Barátokat hívott.

A kórházakban kérdezősködött.

Ximena későbbi megtudása szerint még azt is megpróbálta kideríteni, hogy jelentettek-e baleseteket a kora reggeli órákban.

De Ximena nem akarta, hogy a férfi még tudja, hol van.

Évek óta először kellett úgy gondolkodnia, hogy Mauricio ne beszéljen helyette, ne nevessen az érzésein, vagy ne hibáztasson bármilyen vitát.

– Ma nem vagy köteles dönteni – mondta neki Elena.

Mindhárman Teresa konyhájában ültek.

– De te sem vagy köteles megvédeni őt.

Ez a mondat döntő volt.

Ximena tíz éven át védte Mauriciót a kisebb következményektől.

Ha valamit elfelejtettem volna, ő majd gondoskodik róla.

Ha késett, kitalált valami magyarázatot.

Ha kellemetlen megjegyzést tett a barátai előtt, a nő témát váltott.

Ha valaki megkérdezte volna, miért szomorú, azt válaszolta volna:

„Fáradt vagyok.”

Mindig volt indoklás.

Feszültség.

Munka.

Mal humor.

Pénzügyi problémák.

Fáradtság.

Soha, Mauricio.

Azon a reggelen úgy döntött, hogy abbahagyja az igazolgatást.

Elment feljelentést tenni, és átadta mindenét, amije volt.

Elena vallomása különösen fontos volt: leírta, hol találta Ximenát, milyen állapotban volt, és milyenek voltak az útviszonyok.

A hívásokat és az orvosi vizsgálatot is dokumentálták.

Ximena pontosan elmesélte, mi történt, anélkül, hogy kiszínezte volna.

Nem kellett volna megtennie.

Az igazság már így is elég komoly volt.

Amikor vége lett, furcsa keveréke volt a félelemnek és a megkönnyebbülésnek.

Aztán megindította a válópert.

Mauricio akkor tudta meg, hogy Ximena életben van, amikor a hatóságok elkezdték keresni, hogy tisztázzák a történteket.

Az első reakciója nem az volt, hogy bocsánatot kérjen.

Felháborodást keltett bennem.

„El akar pusztítani!” – mondta anyjának telefonon.

De volt egy probléma.

Ő maga mondta el a barátainak, hogy otthagyta az úton.

És néhányan közülük már nem voltak hajlandóak viccet csinálni belőle.

Az egyikük megerősítette, hogy Mauricio beismerte, hogy kivette őt az autóból és elment.

Aztán elkezdődtek az üzenetek.

– Xime, beszélnünk kell.

„Ami történt, kicsúszott az irányítás alól.”

– Tudod, hogy soha nem bántottalak volna.

„Csak meg akartalak ijeszteni.”

Ez az utolsó mondat arra késztette Ximenát, hogy a képernyőre meredjen.

Csak meg akartalak ijeszteni.

Most először értette meg, hogy még a feltételezett bocsánatkérés is erkölcsi vallomást tartalmaz.

Mauricio tudta, hogy félni fog.

Pontosan ezt akartam.

Aztán különböző üzenetek érkeztek.

„Túlzol.”

„Engem is provokáltál.”

„Ha valami történne velem miattad, nem bocsátanék meg neked.”

És órákkal később:

„Kérlek, vidd vissza mindent. Kezdhetjük elölről.”

Ximena nem válaszolt.

Átadta az üzeneteket az ügyvédjének, és letiltotta a számot.

A következő napok nehezek voltak.

Nem azért, mert kételkedtem volna a válásban.

De mivel tíz évet temette el az életéből.

Egy doboz kinyitása után az első közös utazásaikról készült fényképeket találta.

Mauricio mosolyog a tenger előtt.

Mauricio cipelte, amikor megsérült a lába.

Mauricio megcsókolja az esküvőjük napján.

A földön ült, körülötte a fényképek.

„Mikor tűnt el az a férfi?” – kérdezte hangosan.

Teresa, aki segített neki, olyasmivel válaszolt, amit Ximena soha nem fog elfelejteni.