1. RÉSZ

– Ha tényleg feleségül akarsz jönni hozzám, legalább öltözz ki, hogy ne legyek zavarban, ha mellettem látlak az esküvőn.

Valeria mozdulatlanul állt a Parque México közepén, La Condesában, meggyőződéssel, hogy félrehallott valamit.

Mauricio még soha ezelőtt nem beszélt így vele.

Öt éve voltak együtt. Az esküvő kevesebb mint egy hónap múlva lesz, és egészen addig a délutánig azt hitte, hogy a férfi tökéletesen ismeri azt a nőt, akivel úgy döntött, hogy megosztja az életét.

-Bocsánat?

Mauricio felsóhajtott, mintha ő túlozna.

– Ne légy ilyen dramatizáló. Csak a saját érdekedben mondom. Egy kis kritika nem fog senkit megölni.

Valeria sötét farmert, fehér inget és tiszta sportcipőt viselt, göndör haját pedig egyszerűen hátrafésülte. Hétköznap ritkán sminkelte magát, mert szerette a természetes megjelenését. Ápolta a bőrét, sportolt, jó karriert futott be egy reklámügynökségnél, és soha nem hanyagolta el a megjelenését.

– Akkor magyarázd el nekem, mit jelent a „készülődés”.

Mauricio diszkréten egy mellettük sétáló nőre mutatott: tökéletesen egyenes haj, vastag smink, hosszú körmök és szűk ruha.

– Valami ilyesmi. Megérzed, ha egy nő erőfeszítéseket tesz.

Valeria követte vőlegénye tekintetét, és fájdalom szúrta a száját.

– Érdekes. Öt éven át azt mondtad, hogy imádod a fürtjeimet.

„Nem akarom, hogy ugyanolyan legyél, mint ő. Csak azt mondom, hogy fejlődhetnél.”

-Haj?

– Talán ki kellene simítani.

– A körmök?

—Egy nőiesebb manikűr.

-Smink?

Mauricio összeszorította a fogát.

– Te hallgatsz ki engem?

– Próbálom kitalálni, hogy kihez fogok férjhez menni.

Azt állította, hogy a nő túloz, és Valeria végül egyedül távozott.

Azon az estén sokáig nézegette magát a tükör előtt Del Valle negyedbeli lakásában.

Semmi sem változott.

Ugyanaz a nő volt, akivel Mauricio öt évvel korábban újra találkozott egy barátja partiján. Középiskolai osztálytársak voltak, mielőtt Valeria egy évre Olaszországba ment tanulni, és megszakadt a kapcsolatuk.

Ott hirtelen felindulásból hozzáment egy férfihoz, aki végül mindennek engedelmeskedett, amit az anyja mondott. Az élmény annyira fojtogató volt, hogy a válás után Valeria visszatért Mexikóba, és megfogadta, hogy soha többé nem követi el azt a hibát, hogy figyelmen kívül hagyja a jeleket.

Ezért várt éveket, mielőtt elfogadta Mauricio ajánlatát.

Másnap nem hívott.

Még éjszaka is megjelent az épülete alatt egy hatalmas fehér rózsacsokorral.

„Idióta voltam” – vallotta be. „Nem tudom, mi ütött belém. Bocsáss meg.”

Valeria végül megbocsátott neki.

Azt akarta hinni, hogy csak az esküvő előtti izgalomról van szó.

De egy héttel később, Elena, Mauricio édesanyjának születésnapi ünnepségén, az egész családja előtt kikotyogta:

– Drágám, nem gondolod, hogy hízol? Vigyázz a nassolással. Nem akarod, hogy a ruhád ne húzódjon le.

Az asztal elcsendesedett.

Egy unokatestvér lesütötte a tekintetét. Mauricio húga halkan felnevetett.

Valeria érezte, hogy lángol az arca.

És amikor arra gondolt, hogy ez a megaláztatás a legrosszabb dolog, ami aznap este történhet, még mindig hallgatnia kellett a beszélgetést, amit Mauricio folytat az anyjával, miután az összes vendég elment.

Egy beszélgetés, ami gyökeresen megváltoztatta volna az esküvő jelentését.

Valeria még mindig el sem tudta képzelni, mit fog felfedezni…

2. RÉSZ

A buli után Valeria felajánlotta, hogy segít elmosogatni, míg Elena a fiával a nappaliban pihent.

Éppen visszafelé tartott a konyhába, amikor meghallotta a nevét.

Megállt.

– Értem, hogy szereted, Mauricio – mondta Elena –, de azon a nőn már nem lehet segíteni.

Valeria érezte, hogy összeszorul a gyomra.

-Miért mondod ezt?

–Nézd csak! Szinte soha nem sminkeli magát, mindig nadrágot hord, és a haját sem festi rendesen… Még ma is úgy jött fel, mintha csak kávézni menne. Tényleg ezt a nőt akarod látni az összes esküvői fotódon?

Elena mindig is kifogástalan volt. Hatvanévesen minden héten eljárt a fodrászhoz, a táskáit a cipőjéhez illesztette, és hitt abban, hogy egy nőnek elegánsnak kell lennie még akkor is, ha tortillát enni megy.

Évekig próbálta diszkréten átalakítani Valeriát.

Azt javasolta, hogy tetováltassa a szemöldökét, hosszabbíttassa meg a szempilláit, fesse be a haját, és viseljen szűkebb ruhákat.

Valeria mindig mosolygott és témát váltott.

De azon az éjszakán megértett valamit.

Mauricio megjegyzése a parkban nem a semmiből jött.

„Már beszéltem vele” – mondta. „Elmagyaráztam neki, hogy kicsit jobban kellene kiöltöznie az esküvőre.”

Valéria fázott.

Elena folytatta:

– Az esküvő egy napig tart. A probléma csak utána jön. Ma csodálatosnak tűnik, mert szerelmes vagy. De tíz év múlva minden nap látni fogod a farmerjában, az ingében és azzal a fedetlen arcával. Akkor egy igazán látványos nő jelenik meg az irodádban, és látni akarom, hogy ellenállsz.

Valéria várt.

Várta a mondatot.

Csak egy.

„Szeretem Valeriát úgy, ahogy van.”

De Mauricio hallgatott.

– Vonzó férfi vagy – erősködött Elena. – Olyan nőre vágyhatsz, aki magára vonja a figyelmet, amint belép egy szobába, nem pedig olyanra, aki eltűnik a tömegben.

Valeria csendben visszament a konyhába.

Legszívesebben még aznap este kimentem volna, becsaptam volna az ajtót, és lemondtam volna az esküvőt.

De aztán mást gondolt.

Talán Mauricio tényleg kiöltözve akarta látni egy ilyen fontos eseményre.

Talán egyszer megtehetné ezt az erőfeszítést.

Nem Elena miatt.

Neki.