– Szóval nem erre gondoltál – mondta Valeria. – Anyád kért meg, hogy változtass meg.

– Nem így volt.

– Hogy volt?

– Csak egy megjegyzést tett.

– És te engedelmeskedtél.

– Senkinek sem engedelmeskedtem!

– Mauricio, harmincnyolc éves vagy. Az édesanyád azt mondta, hogy a leendő feleséged nem elég vonzó, te pedig azért jöttél ide, hogy felsorodd a fejlesztések listáját.

Néhányan a teremben már nem is próbálták leplezni, hogy figyelnek.

Valéria már nem törődött vele.

A szégyen eltűnt.

Most már csak hatalmas csalódást éreztem.

„Tudod, mi a legabszurdabb az egészben?” – folytatta. „Én már átéltem ezt.”

Mauricio tökéletesen tudta, mire gondol.

Valeria gyakran magyarázta, miért ért véget az első házassága.

A volt férje mindenről kikérte az anyja véleményét: hol töltse a karácsonyt, milyen bútorokat vegyen, mennyi pénzt költsön, még akkor is, ha jó alkalom volt a gyerekvállalásra.

Valeriának hónapokba telt, mire elfogadta, hogy abban a házasságban mindig is három ember lesz.

Mauricio hallotta már ezt a történetet.

Még gúnyt is űzött abból az emberből.

„Micsoda nevetséges fickó!” – mondta már többször is.

És most ugyanazt a történetet játssza le másképp.

– Nem vagyok olyan, mint a volt férjed – tiltakozott a nő.

– Nem. Legalább elismerte, hogy engedelmeskedett az anyjának.

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

– Ezt ürügyként használod fel, hogy jelenetet csinálj.

Valeria néhány másodpercig nézte.

Aztán fogta a táskáját.

– Nincs botrány.

Hová mész?

– A házamba.

– És a bizonyíték?

-Term.

– Valéria…

A kijárat felé sétált.

Mauricio több méteren át követte.

– Akkor holnap beszélünk?

Valéria megállt.

-Nem tudom.

Beszállt egy taxiba, és – mióta a vita elkezdődött – most először engedte meg magának a sírást.

A sofőr nem kérdezett semmit.

Miközben a Reforma sugárúton sétáltak, Valeria elővett egy kis tükröt a táskájából.

Az arcába nézett.

Arra számítottam, hogy valami túlzásba esek.

Talán túl sötétek az ajkak.

Talán a szemek túl hangsúlyosak.

Semmi ilyet nem talált.

Renata gyönyörű munkát végzett.

A tükörben tükröződő nő még mindig ő volt.

És ekkor Valéria nevetni kezdett.

Először finoman.

Aztán még mindig könnyek folytak az arcán.

Minden nevetséges volt.

Mauricio hetek óta követelte, hogy változtassa át magát.

De amikor a nő átalakultnak tűnt, az sem tetszett neki.

Itt volt a válasz, amit a park óta kerestem.

A probléma sosem a hajával volt.

Még a körmei sem.

Még a farmerja sem.

Még a sminkje sem.

Nem volt egyetlen helyes verzió Valeriáról, mert a szabályok bármikor megváltozhattak, amikor Mauriciónak igaza kellett lennie.

Nem sokat aludt aznap éjjel.

Reggel hétkor kávét főzött, és kinyitotta a mappát, amiben az esküvővel kapcsolatos szerződéseket, nyugtákat és kifizetéseket tartotta.

Szalon.

Fényképész.

Zene.

Flores.

Ruha.

Bankett.

Pasztell.

Nászút.

Két órán keresztül telefonált.

Néhány előleget elvesztett.

Részleges visszatérítést kapott más szolgáltatásokért.

A ruhát büntetéssel vissza lehetett küldeni.

Amikor végzett, ránézett a mappára.

Az esküvő, amit hat hónapig szervezett, már nem létezett.

És megkönnyebbülést érzett.

Nincs szomorúság.

Megkönnyebbülés.

Ez pecsételte meg számára az üzletet.

Mauricio egész délelőtt nem hívott.

Még délben sem.

Ez az egyik szokása volt.

Amikor vitatkoztak, eltűnt, amíg Valeria először oda nem ment hozzá. Akkor elfogadta a bocsánatkérését, még akkor is, ha nem Valeria kezdte a vitát.

Valeria akkoriban felhívott.

De nem azért, hogy bocsánatot kérjen.

– Szia – válaszolta Mauricio távoli hangon.

— Az esküvőt lemondják.

Néhány másodpercnyi csend következett.

-Hogy?

– Ma reggel mindent lemondtam.

– Miféle hülyeség ez?

– Ez nem hülyeség.

– Azt mondod, hogy lemondtad az esküvőnket egy sminkelésen alapuló vita miatt?

Valéria lehunyta a szemét.

Még most sem értette.

– Nem a smink miatt mondtam le az esküvőt.

—Akkor miért?

– Mert nem akarom a következő húsz évet azzal tölteni, hogy megpróbáljam kitalálni, melyik verzióm lenne elfogadható számodra és anyád számára.

Mauricio idegesen felnevetett.

– Ezt nem döntheted el egyedül.

–Ahhoz, hogy összeházasodjunk, mindkettőnknek egyet kell értenie. Ahhoz, hogy ne házasodjunk össze, elég, hogy nem akarok.

– Bent vagy a lakásodban?

-Igen.

– Oda megyek.

Tizenöt perccel később megszólalt a csengő.

Valéria nyitotta ki.

Mauricio dühösen berontott.

– El tudnád mondani, milyen cirkuszt csinálsz?

-Egyik sem.

–Levehetted volna azt a nevetséges sminket, és kereshettél volna valami rendeset az esküvőre!

Valéria figyelte őt.

Ez a nyilatkozat ismét megerősítette, hogy a lemondás helyes döntés volt.

– Még mindig azt hiszed, hogy sminkről beszélünk?

– Mert minden egyes megjegyzést tragédiává változtatsz.

– Egy prostituálthoz hasonlítottál azok előtt, akik az esküvőnket készítették elő.

– Nem pont ezt mondtam.

– Azt mondtad, úgy nézett ki, mint egy nő, akit valaki felvesz a kora reggeli órákban egy bárban.

– Ez egy kifejezés volt.

– Arra is célozgattál, hogy a világ felével lefeküdtem Olaszországban.

– Dühös voltam.

– Mauricio, egy dühös ember mondhat igazságtalan dolgokat. De hetek óta próbálsz hibásnak éreztetni velem magad.

Idegesen járkált fel-alá a szobában.

– Csak azt akartam, hogy jobban próbálkozz.

– Nagyon igyekszem.

– Fizikailag nem.

Valeria halkan felnevetett.

-Köszönöm.

– Megint bántottad a szarkazmust.

– Nem. Nagyon szépen köszönöm. Minden mondatod segít abban, hogy magabiztosabb legyek.