„Melyikük a lányod?” – kérdezte a herceg; az apa mindegyikre mutatott, kivéve a lányt.
1889 telén több mint 200 vendég töltötte meg a mexikóvárosi Monteverde-palota termeit, amikor Sebastián de Alcázar herceg egy látszólag ártatlan kérdést tett fel:
– Melyik a lányod ezek közül a fiatal nők közül, Don Ramiro?
Don Ramiro de la Torre elégedetten mosolygott, mint aki hónapok óta várt erre a lehetőségre. Karját a három előtte álló fiatal nő felé nyújtotta.
– Jimena, a legidősebb, rendkívüli érzékenységgel zongorázik. Rebeca akvarelleket fest és franciául beszél. A kis Inés pedig nemrég töltötte be a 18. életévét.
A fiatal nők pukedliztek. Jimena elefántcsont selymet viselt; Rebeca smaragd nyakláncot viselt; Inés pedig olyan csodálkozva nézte a kristálycsillárokat, mintha valaki az első fontos fogadásán lenne.
Sebastian viszonozta az üdvözlést, de Don Ramiro válla fölött hátrapillantott.
Volt egy negyedik nő is, két lépéssel a család mögött.
Sötétkék ruhát viselt, ami valószínűleg néhány szezonnal ezelőtt még elegáns volt. Nem volt rajta ékszer, leszámítva egy kis ezüstmedált. Kezei egymáson nyugodtak, testtartása nyugodt volt, bár volt valami fájdalmas abban a közönyben, amivel elfogadta a kirekesztést.
– Van veled egy másik hölgy is – jegyezte meg Sebastian.
Don Ramiro arca egy pillanatra megkeményedett.
– Egy távoli rokon, aki ideiglenesen nálunk lakik. Nem kell minket formaságokkal zaklatni.
A herceg nem vette le a szemét az idegenről.
-Hogy hívják?
Ezúttal nem ő hallgatott, hanem Don Ramiróé.
– Catalina de la Torre – felelte végül a nő –. Az első házasságából származó lánya vagyok.
Jimena lesütötte a szemét. Rebeca úgy tett, mintha érdeklődne a virágok iránt. Inés úgy nézett az apjára, mintha repedést fedezett volna fel egy falon, amelyet mindig is szilárdnak tartott.
Don Ramiro kényelmetlenül nevetett.
– A legidősebb lányom a csendes életet részesíti előnyben. Sosem érdekelte igazán a tánc.
Catalina felismerte ezt a hazugságot. Olyan sokszor hallotta már, hogy már nem is lepte meg.
– Ahogy kívánod, Atyám.
Sebastián 38 éves volt, és több mint egy évtizede kezelte családja vagyonát. Volt már dolga korrupt politikusokkal, becstelen hitelezőkkel és olyan vagyonkezelőkkel, akik makulátlan álca mögé rejtették a lopásokat. Ismerte valakinek az arcát, aki megpróbálta eltüntetni az igazságot.
És Catalina nem úgy nézett ki, mint aki önszántából vonult nyugdíjba. Úgy nézett ki, mint akit gondosan kitöröltek.
Órákkal később Sebastian egyedül találta egy nyitott ablaknál. Innen látta a lámpásokkal megvilágított kertet.
„Bujkál?” – kérdezte.
– Kiszámolom, mennyi idő alatt válik belélegezhetetlenné a levegő ebben a szobában.
A herceg elfojtott egy mosolyt.
– Apád nem akarta, hogy tudjam a létezésedről.
–Apám a saját kényelme szerint rendezi be a világot. Vannak, akik akkor léteznek, amikor szolgálhatják őt. Mások eltűnnek, amikor kérdéseket tesznek fel.
– Milyen kérdéseket teszel fel?
Catalina óvatosan figyelte. A befolyásos emberek általában csak azért tettek fel kérdéseket, hogy legyen lehetőségük maguk válaszolni rájuk.
– Azt kérdezem, miért kerül egy tetőjavítás pontosan annyiba, mint a nővérem új ruhája. Azt kérdezem, miért jelenik meg egy szerencsejáték-tartozás kisajátításként. Azt kérdezem, miért ír alá apám olyan számlákat, amelyeket soha nem olvasott el.
– Olvasod őket?
—Hét éve vezetem őket. Én vezetem a könyvelést, tárgyalok a beszállítókkal és átnézem a bérleti szerződéseket. Ő írja alá a végén, és fogadja a gratulációkat.
– Szóval te vagy az, aki tartja a házat.
– Ha valamit csendben tartasz, mások könnyebben elhiszik, hogy az önmagában is megáll.
Mielőtt Sebastián folytathatta volna, megjelent Don Ramiro.
– Katalin, a hintó készen áll.
Letette a kezében tartott poharat.
– Jó estét kívánok, Excellenciád!
– Egy pillanat – mondta Sebastian. – Holnap meglátogatok néhány farmot a várostól délre. Vízelvezetési problémák és terméskiesés van. Szeretném hallani a lányod véleményét.
– Catalinának nincs tapasztalata – felelte Don Ramiro.
Sebastian egyenesen a fiatal nőre nézett.
– Azt hiszem, ő maga is tud válaszolni.
Catalina apja tekintetébe nézett. A figyelmeztetés egyértelmű volt, de a lehetőség is.
– Elfogadom a meghívást.
A visszaúton Don Ramiro hallgatott, amíg a hintó el nem indult a palotától.
– Sehova sem mész.
– A herceg személyesen hívott meg. A magyarázat nélküli visszautasítás kérdéseket vetne fel.
–Figyelmeztettelek, hogy ne javíts ki embereket, és ne tégy úgy, mintha többet tudnál, mint amennyit kellene.
– Nem hamisítottam semmit.
Don Ramiro dühe kihűlt.
– Minden, amid van, ettől a családtól függ. Jobb, ha ezt nem felejted el.
Katalin kinézett az ablakon a sötét utcákra.
– Soha nem hagyja, hogy elfelejtsem.
Másnap reggel felfedezte, hogy az iroda zárját kicserélték. Don Tomás Aguilar, a házfelügyelő, a folyosón várta.
– Az apja megparancsolta, hogy ne engedjék be.
—Akkor el kell magyaráznia a beszállítóknak, hogy miért nem nézheti át senki a számláikat.
Don Tomás lehalkította a hangját.
– Van még egy probléma. Don Ramiro pénzt ígért, ami csak két hónap múlva érkezik meg. Két kereskedő azzal fenyegetőzik, hogy feljelenti.
Catalina gyorsan áttekintette a számokat. Talált egy elmulasztott lakbérfizetést, részleges fizetésről tárgyalt, és dél előtt elhárított egy botrányt. Ugyanazon a délutánon meghallotta, amint az apja azt mondja Jimenának, hogy személyesen oldotta meg a válságot.
