Katalin továbbment.

Sebastian hintója másnap pontosan megérkezett. Özvegy nagynénje, Doña Mercedes de Alcázar kísérte, akinek jelenléte megvédte Catalina hírnevét.

Don Ramiro megpróbálta pótolni.

– Jimena örömmel elkísérne.

– Meghívtam Catalinát – felelte Sebastián.

Catalina masszív csizmában és barna kabátban lépett ki. Hosszú évek óta először lépte át a küszöböt engedély nélkül.

A harmadik ingatlan, amit meglátogattak, a Hacienda Los Laureles nevet viselte. A bejáratnál lévő név elolvasása után Catalina megdermedt.

– Nyolcéves koromban anyukám hozott ide.

Egy idős parasztasszony, Doña Jacinta Morales lépett ki, hogy üdvözölje őket. Amikor felismerte Catalinát, a mellkasára tette a kezét.

– Doña Elena lánya! Ugyanolyan szemei ​​vannak, mint neki.

– Ismerted az anyámat?

– Segített nekünk a ’74-es aszály alatt. Eladta az ékszereit, hogy kukoricát vegyen, amikor az intéző nem volt hajlandó előre odaadni neki. Mindig azt mondta, hogy Los Laureles a lánya kezében marad.

Katalin érezte, ahogy megmozdul a talaj a lába alatt.

– Apám azt mondta, hogy anyám csak egy kis házat és némi megtakarítást hagyott rám.

Doña Jacinta összevonta a szemöldökét.

„Ezek a földek már jóval azelőtt anyádé voltak, hogy férjhez ment. Mindannyian tudtuk.”

Más bérlők is megerősítették a történetet. Egy idős gazda még arra is emlékezett, hogy tanúja volt a végrendeletet készítő közjegyző látogatásának.

Később Catalina megvizsgálta az elárasztott csatornát, ami miatt az ellenőrzésre sor került.

„Elmélyítették a bejáratot, de a kijárat továbbra is el van torlaszolva” – magyarázta. „Ha újabb árkot ásnak, azzal csak még több vizet hoznak ugyanarra az akadályra.”

Sebastian menedzsere átvizsgálta a terepet, és látható elégedetlenséggel bólintott.

– Igaza van a fiatal hölgynek.

– Micsoda kellemetlenség ez a tekintélyemnek! – jegyezte meg Sebastián.

Katalin majdnem elmosolyodott.

– Úgy tűnik, túléli.

Amikor kettesben maradtak, komolyan beszélt.

– Ha Los Laureles az övé, akkor a hagyatékból származó jövedelem is az övé kell, hogy legyen.

– 9 éve töltöttem be a 18-at.

–Akkor az apjának felelnie kellene neki ezért a 9 évért.

Catalina emlékezett a párizsi ruhákra, a lovakra, a vacsorákra, Rebecca smaragd nyakláncára és az adósságokra, amelyek a könyvekben egyértelmű eredet nélküli költségként szerepeltek.

– Most már értem, miért nem engedte soha, hogy átnézzem annak az ingatlannak a nyilvántartását.

–Segíthetek megtalálni a szentírásokat.

A nő ránézett.

-Mert?

– Mert valaki visszaélt a bizalmaddal, hogy meglopjon tőled.

– Ez a válasz megmagyarázza, miért akar segíteni nekem. Azt viszont nem, hogy miért törődik velem.

Sebastiannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert tudom, mit jelent egy olyan házban élni, ahol a hatalom védelemként álcázva van.

Catalina nem erőltette, de megtartotta magának a szavakat.

Azon az estén visszatért az irodába. Don Tomás egy régi vaskulccsal várta.

– Az édesanyád adta nekem, amikor ötéves voltál – vallotta be. – Megkért, hogy használjam, ha Don Ramiro valaha megpróbálná meggyőzni arról, hogy semmi sem az övé. Gyáva voltam. Azt hittem, ha ebben a házban maradok, legalább meg tudom védeni a dokumentumokat.

A kulcs egy könyvespolc mögötti rejtett szekrényt nyitott.

Három számlakönyv, Doña Elena levelei és a végrendelet egy hiányos másolata volt benne. Catalina órákat töltött olvasással. A Los Laureles-i bérleti díjakat negyedévente befizették apja személyes számlájára.

Olyan kifizetéseket talált, amelyeket Jimena zongoraóráira, Rebeca ékszereire, Inés társasági debütálására, kastélyfelújításra és 21 szerencsejáték-adósságra szántak. Még a négy évig Catalina által viselt kék ruhát is fényűző kiadásként sorolták fel, pedig Jimena egyetlen cipőjénél is kevesebbe került.

Az árulás nem úgy érkezett, mint a tűzvész. Jeges fényként érkezett, amely minden múltbeli megaláztatást megvilágított.

„Nem azért bujkáltam, mert szégyellt engem” – mondta. „Azért bujkáltam, mert egy láthatatlan nő nem tart igényt arra, ami az övé.”

Lemásolta a legfontosabb oldalakat, és üzenetet küldött Sebastiannak.

Doña Mercedes kíséretében érkezett. Felolvasta a dokumentumokat anélkül, hogy félbeszakította volna.

„Mit akarsz csinálni?” – kérdezte.

A kérdés zavarba ejtette Katalint.

„Meg akarom találni az eredeti végrendeletet, felfüggeszteni apám hozzáférését a bérleti díjhoz, és felülvizsgálni minden bérlő adósságát. De szükségem van egy ügyvédre, aki engem képvisel, nem rád.”

– Beszélgetéssel meg tudom oldani.

– És mindenki azt fogja hinni, hogy megmentettél egy tehetetlen nőt. Vissza kell szereznem a tulajdonomat anélkül, hogy még egy a te tulajdonoddá válnék.

Sebastián bólintott.

– Akkor nem fogok az ő nevében beszélni.

– Nem zavar téged?

– Igen. De bízni benned azt jelenti, hogy el kell viselni azt a kellemetlenséget, hogy nem tudod kontrollálni a döntéseidet.

A következő hetekben Catalina egy Doña Mercedes által ajánlott ügyvéddel dolgozott együtt. Sebastián megengedte neki, hogy betekintsen a régi Monteverde-i levéltárba, mivel Los Laureles határos volt a családja birtokaival.

Emellett valódi problémákat kezdett okozni neki a saját farmjaiból.

– Ne add el az erdőt – tanácsolta Catalina, miközben áttekintett néhány számlát. – Csak a téli fakivágás jogát add bérbe. Így megtarthatod a földet, és finanszírozni tudod a javításokat.

– A főnököm azt javasolja, hogy emeljük a bérleti díjakat.

– Az adminisztrátorának nem kell majd a 12 otthonukat elveszítő család szemébe néznie.

Sebastian a számításait tanulmányozta.

– A javaslatod működik.

– Csalódottnak tűnik.

– Hosszabb beszélgetésre számítottam.