– Azt viszont elmondhatom, hogy valami másban tévedsz.

Sebastian mosolya átformálta az arcát.

Ahogy teltek a napok, a bizalom szeretetté változott. Egy délután a kezét az asztalra helyezte, egészen közel Catalina kezéhez.

– Ha feltennék neked egy kérdést…

– Még nem – válaszolta a lány.

Sebastian mozdulatlan maradt.

– Nem azért, mert semmit sem érzek – magyarázta Catalina. – Egész életemben apám döntötte el, hová mehetek, mit birtokolhatok, sőt, még azt is, hogy mikor érdemes kimondani a nevemet. Ha most elfogadnám, nem tudnám, hogy téged választottalak-e, vagy egyszerűen csak megszöktem az első ajtón, amit nem tudott becsukni.

– Nem kérek a háládból.

-Tudom.

– Választásokat akarok.

– Akkor várj, amíg szabad leszek.

Don Ramiro rájött, hogy kezdi elveszíteni az irányítást a helyzet felett. Egy héttel később hat Los Laureles-i család kapott utasítást, hogy azonnal fizessék vissza az aszály után nyújtott régi előlegeket. Ha 10 napon belül nem tesznek eleget a kérésnek, földjeiket, állataikat és otthonaikat elkobozzák.

Catalina vacsora közben szembeszállt az apjával.

– Ezek az adósságok évek óta szunnyadtak. Miért próbálja most behajtani őket?

– Mert az adósság nem szűnik meg létezni csak azért, mert a parasztok sírnak.

–Meg akarja büntetni őket, hogy lemondásra kényszerítsen.

– Meg akarom mutatni, hogy egy farm vezetése olyan döntéseket igényel, amelyeket egy érzelmes nő nem tud meghozni.

Másnap a főváros társadalma egy még kegyetlenebb verziót ismételt meg: Katalin elcsábította a herceget, hogy megszerezze nővérei vagyonát. Egyesek azt állították, hogy el akarja adni Los Laurelest és magára hagyja a bérlőket.

Catalina addig tűrte a pletykákat, amíg levelet nem kapott Doña Jacintától. Több család félelmében eladta az állatait. A Morales család kisebb gyermekei sírva nézték, ahogy eltűnnek az általuk felnevelt állatok.

Aztán Katalin összeomlott.

Némán sírt, a levelet a mellkasához szorítva. Aztán megtörölte az arcát, és kinyitotta a könyveit.

„A félelem várhat” – mondta. „A családok nem.”

Elhagyta szülei házát, és ideiglenesen Doña Mercedeshez költözött. Fellebbezést nyújtott be a kilakoltatások ellen, és felülvizsgálta a bérlők által az elmúlt 15 évben befizetett összes törlesztőrészletet.

Sebastian még aznap este meglátogatta.

– Mondd el, mire van szükséged.

—Idő, a közjegyzői irattárhoz való hozzáférés és Öntől való távolság.

Az utolsó kérés fájt neki.

– Magyarázd el magad.

„Apám bevonta a vád képviselői közé. Ha nyilvánosan közbelép, a vallomásom egy szerelmes férfi ajándékának fog tűnni. Be kell bizonyítanom, hogy a diplomája nélkül is meg tudom védeni magam.”

– Azt kéri tőlem, hogy maradjak mozdulatlanul, miközben ártatlan családokat fenyeget.

– Arra kérlek, hogy bízz bennem.

Sebastian hallgatott.

– Nem fogok érted harcolni – mondta végül. – De meg tudom mondani, hol találod a legálisan hozzád tartozó fegyvereket.

– Ez irritálóan ésszerű.

– Egész délután gyakoroltam.

A negyedik napon Jimena megérkezett Doña Mercedes házához. Sápadt volt az arca, és néhány iratot cipelt a kabátja alá rejtve.

– Apa asztalán találtam őket.

Catalina elolvasta az első oldalt, és érezte, hogy meghűl benne a vér. Don Ramiro petíciót készített, hogy nyilvánítsák alkalmatlannak a Los Laureles vezetésére „idegi törékenység és egy úriember túlzott befolyása” miatt. Fizetett egy orvosnak, hogy aláírja a jelentést anélkül, hogy megvizsgálná a nőt.

„Egy aláírás hiányzik” – jegyezte meg Catalina.

Jimena bólintott.

– Inésé. Apa ma este arra tervezi, hogy dedikálására kényszeríti. Azt mondta neki, hogy ezzel csak megerősíti, hogy fáradt vagy.

– Miért adod ezt nekem?

Jimena sírni kezdett.

– Mert megtaláltam a számlákat. A ruháim, a leckéim, minden a te hagyatékodból származott. Azt hittem, apa azért bánt veled keményen, mert büszke voltál. Soha nem kérdeztem, miért dolgozol, miközben mi költünk.

Katalin megfogta a kezét.

– Nem te loptad el azt a pénzt.

– De élveztem anélkül, hogy rád néztem volna.

– Akkor most nézz rám, és segíts megállítani!

Rebeca, Doña Mercedes, Don Tomás és Catalina ügyvédje kíséretében tértek vissza a kastélyba. Inést az íróasztalánál ülve találták. Egy tollpihe remegett az ujjai között.

„Ne írd alá!” – kiáltotta Jimena.

Don Ramiro felállt.

– Catalina már nem lakik ebben a házban. Nincs joga belépni.

– Itt laktam, miközben te minden szobát az én pénzemből tartottál rendben. Tökéletesen ismerem az ajtót.

Inés elejtette a tollat.

– Apa azt mondja, hogy beteg vagy.

– Nem, Inés. Egyszerűen csak felhagytam az engedelmességgel.

Catalina letette a számlákat, a leveleket és a hamis jelentést az asztalra.

– Itt vannak az elsikkasztott lakbérek. Itt vannak az utasításai a bérlők vagyonának lefoglalására. És itt van a pénz, amit egy orvosnak fizetett, hogy alkalmatlannak nyilvánítson.

– Azokat a dokumentumokat ellopták.

– Elmagyarázhatod a bírónak.

Don Ramiro stratégiát váltott. Hangja fájdalmasan atyai lett.

– Mindazok után, amiket érted tettem, berángatnád apádat a bíróságra?

– A leghidegebb hálószobát adta nekem egy olyan házban, amit az örökségemmel fizettem. Használt ruhákba öltöztetett, elrejtett a vendégei elől, és magának tulajdonította a munkámat. Nem védtél meg. Kitöröltél, mert a hallgatásom finanszírozta az életedet.

Rebecca levette a smaragd nyakláncát, és az asztalon hagyta.

– Ezt is az ő pénzéből vetted?

Don Ramiro nem válaszolt.