Egy lótenyésztő tévedésből küldött egy mént egy özvegyasszony farmjára, aki aztán a legjobb fedezőlovává tette.
1889 novemberében, amikor a fagyos eső sárral kezdte beborítani Durango útjait, egy szekér állt meg a Santa Lucía Hacienda előtt.
A sofőr nem kért vizet vagy ételt, sőt, még csak meg sem várta, hogy a tulajdonos aláírja a nyugtát. Kiugrott, kinyitotta a hátsó ajtót, és egy kötelet dobott a kapu alatt várakozó nőre.
„Itt a ménje, asszonyom. Don Laureano azt mondta, nincs visszaút.”
A kötél Jacinta Salgado lába elé hullott.
A fa utánfutó belsejében valami olyan erővel csapódott a falaknak, hogy megremegtették a zsanérokat. A paták dobogása kalapácsütésekhez hasonlóan visszhangzott. A szekeret húzó öszvér felnyögött, és ijedtében hátrált.
A fiú, aki a járművet vezette, elsápadt.
„Nem egy szelíd ló volt?” – kérdezte Jacinta.
– Ezt mondták nekem.
– És miért nem jön le?
A fiú nagyot nyelt.
– Mert nem akarja, hogy bárki a közelébe kerüljön.
Egy újabb ütéstől megreccsent a fa.
A fiatalember elengedte a kötelet, a vezetőüléshez rohant, és megcsapta az öszvért.
– Várj! Átadtad nekem az állatot!
– Én csak elszállítottam!
A szekér sarat verve elhajtott. Jacinta mozdulatlan maradt, az eső verte a kalapját és a kezében tartott nedves kötéllel.
Tizennégy hónapig egyedül vezette a farmot. Férje, Tomás Salgado egy állatvásárról hazafelé tartva leesett a lóról, és meghalt. Azóta a termés rossz volt, a malom lerobbant, és a hitelezők fekete tintával lepecsételt leveleket kezdtek küldözgetni.
Don Severiano Villalobos, a régió uzsorásának utolsó figyelmeztetését az iroda ajtajára szegezték.
Ha Jacinta nem fizet tavasz előtt, elveszíti a tanyát, a földet és az öt megmaradt lovát.
Ezért kaparta össze Tomás megtakarított pénzének minden fillérjét, hogy telivér mént vegyen. Don Laureano Becerra egy Lucero nevű gesztenyebarna lovat ígért neki, aki szelíd, erős és hozzászokott a kancákkal való együttéléshez.
Jacinta azt tervezte, hogy öt kancájával tenyészti Lucerót. A következő évben eladja a csikókat, és kifizeti az adósságait.
Kétségbeesett terv volt, de ez volt az egyetlen, ami eszébe jutott.
Most egy nyugodt, vörös ló helyett egy fekete teremtményt kapott, amely úgy dörömbölt a szekéren, mintha fel akarná dönteni.
Jacinta fogta az olajlámpást és odalépett.
– Nem tudom, ki maga – mormolta –, de maga nem Lucero.
Pár centiméterre nyitotta ki az ajtót.
Két sötét szem tűnt fel a homályban. Az állat remegve hátrált. Hatalmas volt, erős nyakkal és hosszú lábakkal, de olyan vékony, hogy bordái kilátszottak nedves bundája alatt. Sörényét csomók, sár és tövisek borították. Régi hegek látszottak a nyakán.
Jácinta gombócot érzett a mellkasában.
Nem tűnt dühösnek.
Rémültnek tűnt.
– Rendben – suttogta. – Nem foglak kényszeríteni.
A ló a földre zuhant.
Jacinta hátrált egy lépést, de nem engedte el a kötelet. Ha elszalad, elérheti a főutat, és elütheti egy postakocsi. Így hát ott maradt a viharban, csizmája a sárba süppedt, és várt.
Több perc telt el.
Az állat kidugta a fejét. Ránézett az udvarra, az istállóra, a tanya fehér falaira és a nőre, aki a kötelet anélkül tartotta, hogy meghúzta volna.
Aztán lassan leengedte az első lábát.
Jácinta várt.
Még egy lépés.
Aztán egy másik.
Majdnem egy órába telt, mire megtették a szekeret az istállótól elválasztó pár métert. Valahányszor a ló megijedt, megállt. Nem rángatta, nem kiáltott. Egyszerűen csak megvárta, míg izmai remegése alábbhagy.
Amikor végre beléptek az istállóba, a ló a legnagyobb boksz ajtajának rohant. A fa hevesen remegett. Jacinta becsukta a vasreteszeket, és a folyosóról figyelte az eseményeket.
Az állat körökben járt.
Három gyors lépés.
Hirtelen fordulat.
Három gyors lépés.
Újabb csavar.
Ez órákon át folytatódott.
Jacinta felhívta Don Evaristót, a helyi állatorvost, egy idős embert, aki húsz éve gondoskodott Tomás lovairól. Hajnalban érkezett, csizmája sáros volt, hóna alatt egy doboz műszerrel.
Messziről nézte a lovat.
– Mennyit fizettél érte?
– Minden, amim volt.
Don Evaristo felsóhajtott.
– Aztán elvesztette a pénzét.
– Ellenőrizned kell.
– Fel kell áldoznod őt, Jacinta.
A ló a rácsnak csapódott. Don Evaristo nem hátrált meg, de az arca megkeményedett.
„Telivér versenyló, vagy inkább közeli keverék. Addig használták, amíg el nem tört. Nézd meg a lábain lévő nyomokat. Nézd meg a hátát. Minden alkalommal megverték, amikor ellenállt. Aztán egyik gazdától a másikhoz adták, amíg senki sem akart felelősséget vállalni.”
– Gyógyítható.
„Talán. De nem tudja reprodukálni. Félelmet, erőszakot, rossz természetet közvetít. És egy ekkora állat még egy hét múlva megölheti.”
– Nem fogom megölni.
– Akkor add el.
– Senki sem fogja megvenni.
-Pontosan.
Don Evaristo elment, és otthagyott egy számlát, amit Jacinta sem tudott kifizetni. Délután, miközben a szél zörgött az ablakokon, visszatért az istállóba.
A ló egy sarokban állt, és zihált.
Jácinta sokáig nézte.
– Árnyéknak foglak hívni – mondta. – Mert úgy nézel ki. Valaminek az árnyéka, amit valaki elpusztított.
Árnyék felemelte a fejét, de nem közeledett.
Jácinta két hétig meg sem próbálta megérinteni. Minden reggel alig nyitotta ki a kaput, otthagyott egy vödör tiszta vizet és egy kis lucernát, majd visszament. A ló a fejéhez szorította a fülét, és fenyegetőzött, hogy rúgással támad, de apránként abbahagyta a rohamot a bejáratnál.
