A harmadik napon beleegyezett, hogy Jacinta megtámadása nélkül kicserélheti a vizet.

A hatodik napon, amikor belépett, megállt a forgás.

Tizedikén evett, míg a nő a folyosón maradt.

Jacinta ezt a rutint ígéretté tette. Soha nem érkezett bejelentés nélkül. Mindig megszólalt, mielőtt ajtót nyitott. Az ételt mindig ugyanott hagyta. Ha Sombra felidegesedett, abbahagyta.

Éjszaka, amikor befejezte a beszámolóját, és az aggodalmak nem hagyták aludni, egy régi széket vitt az istállóba.

Az ajtó előtt ült és hangosan olvasott.

Néha újságot olvasott. Máskor egy mesekönyvet, amit Tomás vett Durangóban. Nem várta el a lótól, hogy megértse a szavakat. Csak azt akarta, hogy halljon egy hangot, ami nem követel semmit.

– „A férfi szakadó esőben hagyta el a kantint…” – olvasta Jacinta, miközben Árnyék körbe-körbe járkált.

Az első héten a ló a falat rugdosta.

A második alatt percenként megállt.

Egy hónap múlva mozdulatlanul maradt, miközben Jacinta olvasott.

Amikor először megérintette a vállát, a ló teste olyan hevesen megrándult, hogy Jacinta érezte a görcsöt a tenyere alatt. Shadow ütésre várt.

De a csapás sosem jött el.

Az állat hosszan, remegve sóhajtott.

Jacinta a homlokát a férfi nyakához támasztotta.

„Engem is otthagytak, hogy a következő csapásra várjak” – suttogta. „Tomas halála után mindenki azt hitte, hogy egy hónapon belül elesek. Talán igazuk volt. De még mindig itt vagyok.”

Árnyék nem mozdult el.

Februárban Jacintának sikerült kötőfékbe kötnie.

Márciusban sikerült kihoznia a folyosóról.

Áprilisban kisétált vele a teraszra.

Csodák nem voltak. Voltak rossz napok is. Egyik reggel egy mennydörgés robaját arra késztette, hogy Árnyék felágaskodjon és eltörjön egy deszkát. Egy másik délután egy szobalány elejtett egy vödröt, és a ló kis híján áttörte a falat.

Jacinta sosem tettetett úgy, mintha nem félne.

Egyszerűen megtanulta, hogy ne engedelmeskedjen neki.

Amikor beköszöntött a tavasz, Don Severiano levele súlyosabb volt az előzőeknél.

Négy hónapot adott neki, hogy kifizesse az adósság jelentős részét. Ha ezt nem teszi meg, elküldi embereit Santa Lucía elfoglalására.

Jacinta a levelet az istálló ajtaja mellé szegezte.

Árnyék megszagolta.

„A házunkat is el akarják venni” – mondta. „Én ezt nem fogom megengedni.”

Öt kancája egy öthektáros legelőn legelt. A vezérük Canela volt, egy gesztenyebarna, széles mellkasú és nehéz természetű kanca. Nem tűrte az idegeneket, nemhogy egy sérült mént.

A szomszéd, Don Mateo Ríos, megtudta, hogy Jacinta Sombrát a kancákkal szabadon akarja engedni, és elment meglátogatni.

– Tűzzel játszik.

– Nem használhatok ellene köteleket vagy láncokat.

– Akkor nem tudod reprodukálni.

– Ha elviszem egy lovardába, pánikba fog esni.

– És ha elengedi, Fahéj eltöri a lábát.

– Meg kell próbálnom.

Don Mateo megrázta a fejét.

– A férje nem helyeselné az ilyen őrültséget.

Jácinta szigorúan nézett rá.

– Tomás nem azért van itt, hogy bármit is jóváhagyjon. És elegem van abból, hogy mindenki az ő nevét használja, hogy megmondja, mit tegyek.

Másnap kinyitotta a kaput.

Árnyék kilőtt.

Olyan sebességgel körözött a legelő kerülete körül, hogy a föld megremegett. A kancák felkapták a fejüket. Canela nyerített és a földet kaparászta.

Don Mateo megszorította a botja nyelét.

– Válasszátok szét!

Jácint nem válaszolt.

Shadow nem rohant feléjük. Futott, amíg ki nem merült, majd lelassított. Amikor Fahéjhoz közeledett, lehajtott fejjel tette, tiszteletteljesen.

A kanca két lépést tett előre, és megszagolta az orrát.

Aztán megfordult és belerúgott.

A paták centiméterekre haladtak el Shadow mellkasa mellett.

Don Mateo felemelte a botját.

Árnyék válaszolhatott volna, de hátrált három lépést. Lehajtotta a fejét, és füvet kezdett enni.

Fahéj gyanakodva nézett rá.

A következő hetekben Árnyék közelebb osont. Soha nem tört be a kancák terébe. Amíg aludtak, a közelükben maradt, és közéjük és a kerítés közé helyezkedett, amikor a szomszéd kutyái túl közel kerültek.

Amikor elérkezett a lovak felültetésének ideje, Jacinta nem használt láncokat vagy ostort. Egyszerűen kinyitotta a legelő kapuját, és hagyta, hogy az állatok a saját ritmusukat kövessék.

Don Evaristo május végén tért vissza az ultrahangkészülékével.

Canelát ellenőrizték először.

Az öregember a képernyőre nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Terhes.

Jácinta visszatartotta a lélegzetét.

A második is.

A harmadik.

A negyedik.

Az ötödik.

Don Evaristo lassan letette a hangszert.

– Öt óra.

Jacinta a kerítésnek támaszkodott. A térdei megroggyantak, és sírni kezdett, de nem a szomorúságtól. Több mint egy éve már utoljára engedte meg magának, hogy megkönnyebbülésből sírjon.

Árnyék a legelő túloldalán maradt, és őt figyelte.

– Megcsináltad – mondta. – Adtál nekünk egy esélyt.

A következő tél azonban szörnyű erővel érkezett.

Három napig tartó vihar ereszkedett le a hegyekből. Az eső jégesőbe, majd vízözönbe fordult, amely a tanya felé zúdult. A közeli patak túlcsordult. A kancaistálló is elkezdett kiáradni.

Jacinta kopogásra kiment a szobájából.

Shadow nem volt a fülkéjében.

Eltörte a reteszt.

A ló ide-oda szaladgált, nyerítve a kanca istálló ajtaja előtt. Mellkasa ledöntötte a kerítés egy részét, és a kancákat az ösvény felé terelte, amely egy kis dombon épült régi kápolnához vezetett.

Jácinta utánuk rohant.

– Árnyék! Állj!

De a ló nem elszaladt. A csoportot vezette.