Fahéj először ellenállt. Aztán egy istállófal omlott össze mögötte. A kanca megijedt, és követte a mént.

Az állatok egyenként kapaszkodtak fel a dombra. Jacinta éppen akkor csukta be a kápolna ajtaját, amikor a víz elöntötte a karámokat.

Ott töltötték az éjszakát, fapadok és szénazsákok között. Árnyék a bejárat előtt állt, testével eltakarva a szelet.

Hajnalra a birtokot sár borította.

Az istálló részben megsemmisült, de kanca nem sérült meg.

Don Evaristo, miután erről tudomást szerzett, megvizsgálta Sombra nyakán lévő sebeket.

„Ez az állat nemcsak megtanult bízni benned” – mondta. „Azt is megtanulta megvédeni, amit a sajátjának tekint.”

Az öt csikó tavasszal született.

Az első egy fekete hím volt, fehér csillaggal a homlokán. A második egy hosszú lábú, pejszínű nőstény. A többiek örökölték anyjuk erejét és Árnyék gyorsaságát.

Rendkívüli állatok voltak.

De amikor beköszöntött az ősz, Don Severiano lefoglalási paranccsal küldte embereit.

Jacinta nézte, ahogy az úton sétálnak, és újra érezte, ahogy a hónapok óta uralkodni kényszerült félelem elszorul a torkán.

– Holnap – mondta a munkavezető – elmegyünk a tanyáért.

— Holnap lesz a vásár napja.

– Nem lesz igazságos, ha nem fizetsz.

Jacinta egy durangói újságban hirdette meg a csikók eladását. Egész délelőtt senki sem jött el.

Kilenc órakor a uzsorás újabb követet küldött.

Tíz órakor az udvar még mindig üres volt.

Tizenegy órakor Jacinta a legelőre sétált. Az öt csikó az anyja körül szaladgált. Shadow nyugodtan állt a kerítésnél, mintha tudta volna, hogy valami történni fog.

Aztán több szekér zörgését lehetett hallani.

Először egy fekete hintó jött.

Aztán két fa utánfutó.

Aztán még három jármű.

Guanajuato, Jalisco és a főváros tenyésztői származtak tőlük. Olvasták a hirdetést, és látni akarták a csikókat.

A látogatók között volt Don Ignacio Montalvo, a szövetségi lovasság neves tenyésztője. Figyelte, ahogy a fekete csikó fut, megáll és megfordul a földön.

„Ki az apa?” ​​– kérdezte.

Jacinta Sombrára mutatott.

Don Ignacio közeledett a karámhoz.

A ló abbahagyta az evést. Odalépett hozzá, és hagyta, hogy megsimogassa a homlokát.

A férfi elsápadt.

– Honnan szerezted ezt az állatot?

– Véletlenül adták nekem.

Don Ignacio elhúzta a sörényt Sombra nyakáról. A hegek alatt egy apró, félhold alakú foltot talált.

„Ezt a lovat Relámpagonak hívták” – mondta. „Alvarado tábornok lovastelepéhez tartozott. Több versenyt is megnyert, és nehéz terepen való átkelésre volt kiképezve. Két évvel ezelőtt eltűnt.”

Jacinta emlékezett Don Laureano nevére.

– Azt mondod, átvertek?

– Eladtak neki egy lopott állatot. Valószínűleg megváltoztatták a papírokat, hogy eltitkolják az eredetét.

Abban a pillanatban egy szekér állt meg a hacienda előtt.

Don Laureano Becerra hamis mosollyal jött le.

– Azért jöttem, hogy ajánlatot tegyek a fekete lóért. Ötezer peso.

Jacinta mozdulatlanul nézett rá.

–Ígértél nekem egy Lucero nevű gesztenyebarna lovat.

– Félreértés történt.

– Nem. Csalás történt.

Don Ignacio előrelépett.

– És rablás is történt.

Don Laureano mosolya eltűnt.

– Nem tudod bizonyítani.

Jacinta a sörény alatt megbúvó jelre mutatott.

„Talán nem tudom bizonyítani, hogy elloptad. De azt igen, hogy megkaptad, eladtad, és megpróbáltad visszavásárolni, amikor rájöttél, hogy egy vagyont ér.”

Don Ignacio átvette Sombra dokumentumait, és átnézte őket.

– Ha ezt bemutatod a hatóságoknak, a bíró kivizsgálja az összes állatodat.

Don Laureano körülnézett. A farmerek minden szót hallottak. A férfi visszamászott a szekerére, és válasz nélkül elment.

Ezt követően megkezdődött az értékesítés.

A fekete csikót Don Ignacio olyan összegért vette meg, amely meghaladta Jacinta elképzeléseit. A másik négynek is talált vevőt. Mire a vásár véget ért, Jacintának elég pénze volt arra, hogy kifizesse az adósságot, felújítsa az istállót, két évre takarmányt vehessen, és megtarthassa a ranch egy részét.

Don Severiano még aznap délután megkapta a pénzét.

Mielőtt elment, feszengve nézett Jacintára.

– Soha nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog.

– Én sem – felelte. – De megtanultam, hogy nem mindig azzal lehet megmenteni egy házat, amit vártál tőle.

Ahogy lement a nap, a vásárlók felpakolták a csikókat az utánfutóikra.

Az anyák percekig nyerítettek.

Sombra a kerítésnél maradt, és az üres ösvényt figyelte. Jacinta odalépett, és elővett egy darab piloncillót a zsebéből.

A ló gyengéden fogadta.

– Don Laureano ma reggel is felhívott – mondta. – Duplán ajánlotta fel érted.

Árnyék felhorkant.

– Mondtam neki, hogy nem vagy eladó.

A ló a homlokát Jacinta mellkasának támasztotta.

Lehunyta a szemét.

Tomás még mindig halott volt. A hiánya továbbra is fájt. A hacienda falait még mindig ki kellett festeni, és a pajta teteje az összeomlással fenyegetett. Semmi sem volt már ugyanolyan.

De Jacinta most először érezte úgy, hogy nem csak túléli.

Valami újat építettem.

Don Ignacio segítségével Santa Lucíát egy kis tenyésziskolává alakította. Ott sérült lovakat, elutasított állatokat és olyan csikókat fogadott be, amelyeket mások nehéznek tartottak. Időt, élelmet és esélyt adott nekik.

És Sombra, a tévedésből érkezett ló, a birtok őre lett.

Valahányszor egy szekér haladt át a kapun, felemelte a fejét. Valahányszor Jacinta az istálló felé sétált, odament, hogy üdvözölje.

Egy délután, amikor az ég narancssárgára változott Durango földjei felett, Jacinta a homlokát a tarkójához temette.