Az ápolónő a műszakja után még egy kicsit maradt… Amit milliárdos unokája látott, mindent megváltoztatott.

1. rész

– Ha az unokád nem jött el, annak biztosan van oka; nem maradhatsz itt minden beteg rokonaként.

Mariana megállt, hátizsákja a vállán lógott. A felügyelő úgy beszélt az idős férfi előtt, mintha 82 éves kora miatt nem hallaná.

Don Ernesto lesütötte a tekintetét az érintetlen tálcára. Órák óta ült a 214-es szoba ajtajában, tiszta inget viselve a kórházi nadrágja felett.

– Nem akarok bajt okozni – mormolta. – Az unokám megígérte, hogy együtt vacsorázunk.

Mariana épp befejezte a 12 órás műszakját. Égett a lába, és még át kellett kelnie Guadalajarán, hogy eljusson a lakásba, amit az anyjával osztott meg.

Ránézett az órára: 23:17.

– Már kijelentkeztem – felelte. – Egy ideig társaságot tartok neki, ha akarja, és nincs semmi egészségügyi probléma.

Az éjszakai műszakban dolgozó nővér, aki eddig a pulttól hallgatta az eseményeket, bólintott.

– Stabil az állapota. Gondoskodom róla.

A felügyelő feldúlva távozott.

Mariana a hátizsákját egy szék mellé tette.

– Még mindig elfogadsz vendégeket vacsorára?

Don Ernesto felemelte a fejét.

— Ma van a születésnapom.

A tálcára nézett, a bontatlan zselatinra, a szépen összehajtott szalvétára.

– Akkor időben érkeztem.

Megkérdezte a munkatársát, hogy mit tud enni, és sikerült is nekik szereznie a hideg vacsora helyett. Aztán elővette a hátizsákjából a szendvicset, amit a műszakja alatt nem tudott megenni.

Don Ernesto nézte, ahogy elvágja.

– Nem kell miattam egész éjjel fent maradnod.

–Éhes vagyok, és neked is vannak történeteid. Megállapodhatunk.

Az öregember most először mosolygott.

Azt mondta neki, hogy egy írószerboltban ismerkedett meg a feleségével, Isabellel, amikor ceruzát akart venni, és azzal a szándékkal távozott, hogy másnap vissza is megy.

51 évig voltak házasok. Mióta a nő 5 évvel ezelőtt meghalt, a férfi néha még mindig letette a csészéjét az asztalra.

– A lány, aki otthon segít nekem, szó nélkül megtartja.

Mariana abbahagyta a szendvics kicsomagolását.

–Anyukám még mindig azt a szappant veszi, amit apukám használt.

Don Ernesto másfajta gyengédséggel nézett rá.

Addig beszélgettek, amíg az étkezés már nem tűnt nyűgnek. Befejezte a levesét, panaszkodott a zselatinra, és megmutatta a lánynak egy kis utazó sakk-készletet.

– Az unokám azt hiszi, megverhet, mert öreg vagyok.

-És mégsem?

–Megver, mert megcsal, amikor a mosdóba megyek.

Marianából kitört a nevetés.

A folyosóról Alejandro Villaseñor mozdulatlan maradt.

Egyenesen a repülőtérről érkezett, laza nyakkendővel, kölcsönakkumulátorra csatlakoztatva a telefonját. Késésben volt egy megbeszélés, a járata is késett, és hibát követett el, amikor azt hitte, hogy mégis odaér.

Üzeneteket küldött a gondozónak, de az befejezte a műszakját, mielőtt megkapta volna őket. Egyik üzenet sem jutott el a nagyapjához.

Most már hallotta a nevetését az ajtó mögött.

Alejandro egy szállodaláncot vezetett, amelynek vagyonának köszönhetően rendszeresen szerepelt az üzleti magazinokban. Abban a pillanatban azonban ő volt még csak az az unoka, aki megszegte az ígéretét.

Várt pár percet. Amikor Mariana kijött, előrelépett.

– Alejandro vagyok. Az unokám.

Figyelte őt: drága öltöny, fáradt szemek, látható zavar.

– Még ébren van.

– Köszönöm, hogy maradtál.

–Legközelebb kérj meg valakit, hogy figyelmeztessen. Nem akarta elkezdeni a vacsorát, hátha éhesen érkezel.

Alejandro védekezés nélkül fogadta a szemrehányást.

—Igazad van.

Bent a szobában Don Ernesto kinyújtotta a karját.

Alejandro szorosan magához ölelte.

– Bocsáss meg, nagyapa.

– Itt vagy. Ülj le, mielőtt a bocsánatkérés is kihűl.

Másnap Mariana a személyzet megjegyzéseiből tudta meg, hogy ki ő. Nem változtatott azon, ahogyan Don Ernestóval bánt, és nem fogadta el a drága ajándékot, amit Alejandro megpróbált küldeni neki.

A következő napokban korán érkezett, orvosi utasítást kért, és megtudta, hol tartják nagyapja szemüvegét.

Don Ernesto légúti fertőzésből lábadozott. Amikor végre kiengedték, egy borítékkal a kezében Marianát kereste.

– Nyisd ki, ha elmegyek.

– Ha pénzről van szó, akkor most azonnal visszaadom.

– Ez valami olyasmi volt, amit nehezebben tudtam megírni.

Eltette a borítékot.

Nem látta az elegánsan öltözött nőt, aki a liftnél várakozott. Beatriz volt az, Ernesto lánya és Alejandro nagynénje.

Figyeltem a kézbesítést.

Amikor Mariana elhaladt mellette, Beatriz megállította.

– Apám könnyen megszeret. Remélem, tudod, hogyan kell megállni a helyed.

Mariana forróságot érzett az arcában.

– Nagyon jól tudom, mi a dolgom.

Azon az estén búcsúzóul bontotta fel a borítékot.

A levél egy vallomással kezdődött:

„Mariana: Tegnap este nem csak az unokámra vártam. Azon tűnődtem, hogy vajon valakinek még szüksége van-e rá.”

2. rész

Mariana a konyhában ülve olvasta el a levelet, anélkül, hogy levette volna a cipőjét.

Ernesto hálás volt, hogy a lány Isabelről, a fiatalságáról, olyan dolgokról kérdezte, amiket soha senki nem rögzített aktában. Azt mondta neki, hogy a vacsora visszaadta neki az életkedvét.

Az anyja a papír fölött sírva találta rá.

– Meghalt valaki?

Mariana megrázta a fejét, és megtörölte az arcát.

– Nem. Azt hiszem, valaki újra élőnek érezte magát.

Betette a levelet egy dobozba, amiben az apja fényképeit tartotta.

Két hét telt el, mire Alejandro visszament a kórházba. Megvárta, amíg elkezdődik a pihenőideje, és átnyújtott neki egy kék jegyzetfüzetet.