Az ápolónő a műszakja után még egy kicsit maradt… Amit milliárdos unokája látott, mindent megváltoztatott.
1. rész
– Ha az unokád nem jött el, annak biztosan van oka; nem maradhatsz itt minden beteg rokonaként.
Mariana megállt, hátizsákja a vállán lógott. A felügyelő úgy beszélt az idős férfi előtt, mintha 82 éves kora miatt nem hallaná.
Don Ernesto lesütötte a tekintetét az érintetlen tálcára. Órák óta ült a 214-es szoba ajtajában, tiszta inget viselve a kórházi nadrágja felett.
– Nem akarok bajt okozni – mormolta. – Az unokám megígérte, hogy együtt vacsorázunk.
Mariana épp befejezte a 12 órás műszakját. Égett a lába, és még át kellett kelnie Guadalajarán, hogy eljusson a lakásba, amit az anyjával osztott meg.
Ránézett az órára: 23:17.
– Már kijelentkeztem – felelte. – Egy ideig társaságot tartok neki, ha akarja, és nincs semmi egészségügyi probléma.
Az éjszakai műszakban dolgozó nővér, aki eddig a pulttól hallgatta az eseményeket, bólintott.
– Stabil az állapota. Gondoskodom róla.
A felügyelő feldúlva távozott.
Mariana a hátizsákját egy szék mellé tette.
– Még mindig elfogadsz vendégeket vacsorára?
Don Ernesto felemelte a fejét.
— Ma van a születésnapom.
A tálcára nézett, a bontatlan zselatinra, a szépen összehajtott szalvétára.
– Akkor időben érkeztem.
Megkérdezte a munkatársát, hogy mit tud enni, és sikerült is nekik szereznie a hideg vacsora helyett. Aztán elővette a hátizsákjából a szendvicset, amit a műszakja alatt nem tudott megenni.
Don Ernesto nézte, ahogy elvágja.
– Nem kell miattam egész éjjel fent maradnod.
–Éhes vagyok, és neked is vannak történeteid. Megállapodhatunk.
Az öregember most először mosolygott.
Azt mondta neki, hogy egy írószerboltban ismerkedett meg a feleségével, Isabellel, amikor ceruzát akart venni, és azzal a szándékkal távozott, hogy másnap vissza is megy.
51 évig voltak házasok. Mióta a nő 5 évvel ezelőtt meghalt, a férfi néha még mindig letette a csészéjét az asztalra.
– A lány, aki otthon segít nekem, szó nélkül megtartja.
Mariana abbahagyta a szendvics kicsomagolását.
–Anyukám még mindig azt a szappant veszi, amit apukám használt.
Don Ernesto másfajta gyengédséggel nézett rá.
Addig beszélgettek, amíg az étkezés már nem tűnt nyűgnek. Befejezte a levesét, panaszkodott a zselatinra, és megmutatta a lánynak egy kis utazó sakk-készletet.
– Az unokám azt hiszi, megverhet, mert öreg vagyok.
-És mégsem?
–Megver, mert megcsal, amikor a mosdóba megyek.
Marianából kitört a nevetés.
A folyosóról Alejandro Villaseñor mozdulatlan maradt.
Egyenesen a repülőtérről érkezett, laza nyakkendővel, kölcsönakkumulátorra csatlakoztatva a telefonját. Késésben volt egy megbeszélés, a járata is késett, és hibát követett el, amikor azt hitte, hogy mégis odaér.
Üzeneteket küldött a gondozónak, de az befejezte a műszakját, mielőtt megkapta volna őket. Egyik üzenet sem jutott el a nagyapjához.
Most már hallotta a nevetését az ajtó mögött.
Alejandro egy szállodaláncot vezetett, amelynek vagyonának köszönhetően rendszeresen szerepelt az üzleti magazinokban. Abban a pillanatban azonban ő volt még csak az az unoka, aki megszegte az ígéretét.
Várt pár percet. Amikor Mariana kijött, előrelépett.
– Alejandro vagyok. Az unokám.
Figyelte őt: drága öltöny, fáradt szemek, látható zavar.
– Még ébren van.
– Köszönöm, hogy maradtál.
–Legközelebb kérj meg valakit, hogy figyelmeztessen. Nem akarta elkezdeni a vacsorát, hátha éhesen érkezel.
Alejandro védekezés nélkül fogadta a szemrehányást.
—Igazad van.
Bent a szobában Don Ernesto kinyújtotta a karját.
Alejandro szorosan magához ölelte.
– Bocsáss meg, nagyapa.
– Itt vagy. Ülj le, mielőtt a bocsánatkérés is kihűl.
Másnap Mariana a személyzet megjegyzéseiből tudta meg, hogy ki ő. Nem változtatott azon, ahogyan Don Ernestóval bánt, és nem fogadta el a drága ajándékot, amit Alejandro megpróbált küldeni neki.
A következő napokban korán érkezett, orvosi utasítást kért, és megtudta, hol tartják nagyapja szemüvegét.
Don Ernesto légúti fertőzésből lábadozott. Amikor végre kiengedték, egy borítékkal a kezében Marianát kereste.
– Nyisd ki, ha elmegyek.
– Ha pénzről van szó, akkor most azonnal visszaadom.
– Ez valami olyasmi volt, amit nehezebben tudtam megírni.
Eltette a borítékot.
Nem látta az elegánsan öltözött nőt, aki a liftnél várakozott. Beatriz volt az, Ernesto lánya és Alejandro nagynénje.
Figyeltem a kézbesítést.
Amikor Mariana elhaladt mellette, Beatriz megállította.
– Apám könnyen megszeret. Remélem, tudod, hogyan kell megállni a helyed.
Mariana forróságot érzett az arcában.
– Nagyon jól tudom, mi a dolgom.
Azon az estén búcsúzóul bontotta fel a borítékot.
A levél egy vallomással kezdődött:
„Mariana: Tegnap este nem csak az unokámra vártam. Azon tűnődtem, hogy vajon valakinek még szüksége van-e rá.”
2. rész
Mariana a konyhában ülve olvasta el a levelet, anélkül, hogy levette volna a cipőjét.
Ernesto hálás volt, hogy a lány Isabelről, a fiatalságáról, olyan dolgokról kérdezte, amiket soha senki nem rögzített aktában. Azt mondta neki, hogy a vacsora visszaadta neki az életkedvét.
Az anyja a papír fölött sírva találta rá.
– Meghalt valaki?
Mariana megrázta a fejét, és megtörölte az arcát.
– Nem. Azt hiszem, valaki újra élőnek érezte magát.
Betette a levelet egy dobozba, amiben az apja fényképeit tartotta.
Két hét telt el, mire Alejandro visszament a kórházba. Megvárta, amíg elkezdődik a pihenőideje, és átnyújtott neki egy kék jegyzetfüzetet.
