– A nagyapám látta azokat az üzeneteket, amiket a betegeinek hagy, amikor elmennek.

Mariana rövid, bátorító üzeneteket írt, mindig elkülönítve a klinikai utasításoktól: gratulált a haladáshoz, emlékeztetett arra, hogy a segítségkérés nem szégyen.

– Azt mondja, kifogynak a papírlapok.

Megsimogatta a borítót.

– Elfogadhatom. Mondd meg neki, hogy köszönöm.

– Pénteken vacsorára is meg akarja hívni.

Mariana Beatrizre emlékezett.

Alexander észrevette a habozást.

– Mondhatsz nemet. Nem kell neki semmit megköszönnöd.

Miután konzultált a kórház szabályzatával, elfogadta a meghívást. Ernesto már nem állt a gondozásában, így a meghívás személyes volt.

Pénteken sötétkék ruhában és az édesanyja által készített tortával érkezett egy Zapopan külvárosában lévő házhoz.

A kapu mérete arra késztette, hogy ellenőrizze a címet.

Ernesto a botjára támaszkodva fogadta.

– Ha elveszel odabent, kiálts. Velem is megesik.

Zöldséglevest és quesadillákat vacsoráztak egy teraszon. Alejandro anélkül, hogy bárki kérte volna rá, levette a telefonját az asztalról.

Ernesto azt mondta, hogy az unokája sírt egy birkózómeccs alatt, mert azt hitte, a vesztes nem kap vacsorát.

– Hat éves voltam, nagyapa.

– És jó szív. Ez nem szégyen.

Mariana felfedezett egy férfit, aki meghallgatta, aki tudta, hogyan kell nevetni magán, és akinek hiányzott a nagymama, aki hosszú időn át felnevelte.

Miközben elbúcsúztak, Alejandro elkérte a számát.

–Hogy meghívjalak egy kávéra. Én, nem a nagyapám.

Marianna elmosolyodott.

– Kedden 7-kor indulok. Ha nem lesz bonyolult a műszak.

Lassan kezdték.

Néhány kávérandi alig tartott 20 percig. Máskor átsétáltak Mariana környékén, és csöves kukoricát vettek. Mariana tudomást szerzett Mariana végtelen munkanapjairól; ő pedig megtanulta, hogy a kórházi vészhelyzet miatti lemondás nem az érdeklődés hiánya.

Egyik délután Alejandro meglátta a kórház közelében lévő gyógyszertárban. Úgy beszélték meg, hogy ott ebédelnek.

Egy nő vitatkozott az alkalmazottal: nem volt elég pénze a férje receptjének kiváltására. Mariana kifizette a különbözetet, mielőtt elment.

Amikor meglátta Alejandrót, nem említette, mi történt.

A gesztust nem is bóknak értelmezte. Egyszerűen megértette, hogy Ernesto nem a vezetéknevének köszönheti a figyelmet.

Mariana a maga részéről felfedezett valamit egy másik látogatás során.

Ernesto kertjében idős szomszédok dominóztak. Egy pár érkezett Alejandro autójával, mert a fiú már nem tudott vezetni.

Ezek az étkezések Isabel halála óta léteztek.

„Azért kezdtük, hogy a nagyapámnak legyen társasága” – magyarázta. „Aztán rájöttünk, hogy másoknak is szükségük van rá.”

Mariana látta, ahogy egy széket közelebb húz egy nőhöz, és türelmetlenül hallgatja a történetet, amelyet a nő biztosan már ismert.

Ebbe is beleszeretett.

Beatriz volt az egyetlen, aki a hónapok múlásával egyre aggódni látszott.

Először megkérdezte, mennyit keres Mariana. Aztán megemlítette, hogy Alejandrónak szüksége van valakire, aki jártas a társasági életben.

Ernesto megállította.

– Neki kell választania.

A konfliktus egy családi étkezés során robbant ki, 6 hónappal a kórházban elfogyasztott vacsora után.

Beatriz letett egy bankszámlakivonatot az asztalra.

– Mielőtt tovább beszélnénk erről a kapcsolatról, szeretnék egy magyarázatot.

Alejandro a dokumentumra nézett.

Ernesto 80 000 peso átutalásáról volt szó egy, a kórházhoz köthető egyesület számára. Mariana neve szerepelt kapcsolattartóként a tranzakció részletei között.

„Odalép egy sebezhető idős férfihoz, majd megérkezik a pénz” – mondta Beatriz. „Senki sem találja ezt gyanúsnak?”

Mariana letette a villát.

– Azt a pénzt nem nekem adták.

– Akkor nem lesz gondod bebizonyítani.

Alejandro elvette a papírt.

– Nem fogod így kihallgatni.

De Mariana már felkelt.

Remegtek a kezei.

– Hónapok óta vendégként járok ide, és te még mindig úgy tekintesz rám, mint akinek a zsebét ellenőrizheted.

Ernesto eltette a tányérját, és a lányára nézett.

–Ülj le, Beatriz. Hallani fogod, miért kértem Marianától segítséget.

Kinyitott egy fiókot a tálalószekrényben, és kivett belőle egy mappát.

– És akkor majd elmagyarázod, miért hagytad figyelmen kívül a kérésemet, amikor én intéztem hozzád.

3. rész

Ernesto nyugtákat, egy köszönőlevelet és az egyesület tagsági igazolását tette le az asztalra.

Kórházi tartózkodása alatt találkozott egy beteggel, akinek a felesége egy székben aludt, mivel messze laktak, és nem engedhették meg maguknak a szállást. Mielőtt elbocsátották volna, megkérte Beatrizt, hogy keressen egy olyan szervezetet, amely az övéhez hasonló családokon segít.

Azt válaszolta, hogy a felépülésnek kell a legfontosabbnak lennie.

Várt. Aztán újra megkérdezte.

– Azt mondtad, ne keveredjek bajba.

Beatriz a dokumentumokon tartotta a szemét.

Ernesto ezután felkereste Marianát. Mariana a szociális szolgálatokhoz irányította, ahol tájékoztatást kapott egy független szervezetről. Az adomány közvetlenül a számlájáról érkezett a szervezethez.

Marianna sosem kapta meg a pénzt.

„Azért szerepel a neve, mert ő volt az első kapcsolattartó” – magyarázta Ernesto. „Minden más a munkámhoz tartozott, a könyvelőmmel.”

Alejandro elolvasta a nyugtákat, és otthagyta őket a nagynénje előtt.

– Megkérdezhetted volna tőle, mielőtt vádat emeltél ellene.

Beatriz mély levegőt vett.

– Láttam már embereket kihasználni ezt a családot.

– Ez nem jogosít fel arra, hogy valakit megalázz – válaszolta.

Mariana elvette a táskáját.

Alexander utolérte a hallban.

– Én veled megyek.

– Ma egyedül kell mennem.

Megállt.

-Rendben van.

Mielőtt elment, ránézett.

– Nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy bizonyítékokat mutassak be a szeretetemre.

Alejandro félt, hogy elveszíti. Mégsem próbálta meg nagy ígéretekkel megtartani.