Egy hajléktalan fiatal nő süteményeket árul az utcán… mígnem egy milliárdos felismeri eltűnt menyasszonya szemét.

– Ki tanította meg neked, hogyan kell ezt elkészíteni?

A sötét öltönyös férfi abbahagyta a rágást. Előtte, egy guadalajarai írószerbolt szakadt napellenzője alatt egy fiatal nő tartott egy műanyaggal letakart kosarat.

– Anyukám. Beteg?

– Mi volt a neve?

– Elena Robles.

Alejandro Santillán úgy lépett hátra, mintha valaki meglökte volna.

A ribanc remegett az ujjai között. Huszonkét éve nem ejtette ki ezt a nevet senki előtt.

-Hol van?

Mariana lesütötte a tekintetét.

– Meghalt, amikor 11 éves voltam.

Az eső csapkodott a napellenzőnek. Alejandro kinyitotta a száját, de nem tudott szólni semmit. Mariana a mellkasához szorította a kosarat, nyugtalanul nézte az idegen arckifejezését.

Néhány perccel ezelőttig a legnagyobb gondja a szobájához szükséges 180 peso összegyűjtése volt.

Alig öt tortát adott el egész délután. A pékség, ahol dolgozott, három héttel korábban bezárt, és most a kora reggeli órákban sütött Doña Meche, a bérház tulajdonosának a konyhájában, cserébe takarított és részesedést adott neki az eladásból.

Nem engedhette meg magának, hogy teli kosárral térjen vissza.

Alejandro kiszállt egy fekete terepjáróból, miközben a sofőrje panaszkodott a késésre. Első gondolata az volt, hogy a nő átázva védi a kenyeret az esőtől. Aztán a szeder, a fahéj és a narancs illata megállította.

Most a szemébe nézett, és olyan gesztusokat talált, amelyeket örökre elveszettnek hitt.

– Anyukád akkor adta hozzá a fahéjat, amikor a gyümölcs már kihűlt – mondta.

Mariana összevonta a szemöldökét.

– Mert amikor forró, ellopja a narancs ízét.

Lehunyta a szemét.

Elena pontosan ezt mondta.

– Ismerted őt?

-Igen.

-Honnan?

Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Összeházasodni készültünk.

Mariana rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Az anyám soha nem volt férjnél.

– Tudom. Eltűnt az esküvő előtt.

– Az emberek nem tűnnek el csak úgy ok nélkül.

A kifejezés fájt, mert igaz volt. Évekig elfogadta azt a magyarázatot, amely lehetővé tette számára, hogy túl sok kérdés nélkül éljen tovább.

Egy széllökés félresöpörte Mariana vizes haját. A bal füle alatt egy apró, ívelt, félhold alakú folt jelent meg.

Elenának is volt egy hasonlója.

Alejandro késztetést érzett, hogy megölelje, de visszafogta magát. Az a fiatal nő nem ismerte őt. Egy recept, egy arc és egy véletlen nem jogosította fel arra, hogy bármit is követeljen magától.

-Hány éves vagy?

—22. Miért?

Mielőtt válaszolhatott volna, egy fiú kelt át az úton esernyővel a kezében.

– Mariana, az egész piacon kerestelek.

A 27 éves Diego Cárdenas régi házak felújításán dolgozott. Gipszpor volt a cipőjén, és egy zacskóban két forró tamalét talált.

Mariana sápadtságát látva abbahagyta a mosolygást.

-Mi történt?

– Azt mondja, találkozott anyámmal.

Diego mellette maradt.

– Azt akarod, hogy elmenjünk?

Alejandro magában háláját fejezte ki, hogy valaki feltette ezt a kérdést.

Aztán megszólalt a telefonja.

A képernyőn Beatriz, a nővére neve jelent meg.

„Hol van?” – kérdezte. „A sofőr azt mondta, hogy nem jössz vacsorára.”

– Találtam valakit.

-Kit?

Alejandro Marianára nézett.

– Elena Robles lányának.

Túl hosszú csend támadt.

– Ne adj neki pénzt – felelte Beatriz.

Mozdulatlanul maradt.

– Nem kért tőlem semmit.

– Ezek a lányok pontosan tudják, kihez kell fordulniuk.

– Melyik lányok? Még azt sem mondtam el, hogyan ismerkedtem meg velük.

Marianának sikerült meghallania a hangot és meglátnia a nevet a képernyőn. A kezei megdermedtek.

– Beatriz Santillán a húgod?

Alejandro bólintott.

A fiatal nő hátrált egy lépést.

– Anyukám felírva hagyta ezt a nevet.

-Ahol?

– A varródobozában. Azt mondta, ha az a nő valaha is keres engem, ne menjek vele.

Alejandro letette a hívást.

Az eső tovább esett, de a három közül egyik sem hallotta.

Egy közeli kávézóban menekültek. Mariana kiválasztott egy asztalt a kijárat közelében, és a lába elé tette a kosarat. Diego kávét rendelt, és kinyitotta a tamalét.

Alejandro nem erőltette, hogy egyen. Megvárta, amíg a lány bekapja az első falatot.

Később elmesélte neki, hogy Elenával egy tapolpai pékségben találkozott. A 26 éves férfi egy családi szálloda felújítását felügyelte. Elena a pultnál dolgozott, és vitatkozott mindenkivel, aki napos kenyeret akart venni frissen sült kenyér áráért.

Azokban a hónapokban szerelmesek lettek egymásba.

A családja ellenezte az eljegyzést. Beatriz, aki apja betegsége alatt vezette az üzletet, különösen kegyetlen volt.

– Azt mondta, hogy Elena a vezetéknevünket akarja.

– Anyukám egész életében megtartotta az övét – felelte Mariana.

Sándor lehajtotta a fejét.

– Sok mindent meg kellett volna értenem korábban.

Elmagyarázta, hogy munkaügyben utazott. Visszatérve talált egy levelet, amelyben Elena azt írta, hogy egy másik férfival utazik el. A nővére adta neki az eljegyzési gyűrűt is.

Elment megkeresni. A pékség zárva volt. A ház, ahol lakott, üres volt.

Beatriz felbérelt egy nyomozót, és hetekkel később megmutatott neki egy jelentést, amelyben az állt, hogy Elena elhagyta az országot.

– Soha nem tudtam, hogy terhes vagyok.

Mariana a tamalét a csomagolásán hagyta.

– Ciudad Guzmánban laktunk. Anyám éjszaka varrt. Amikor megbetegedett, még a varrógépét is eladta.