Egy hajléktalan fiatal nő süteményeket árul az utcán… mígnem egy milliárdos felismeri eltűnt menyasszonya szemét.
– Ki tanította meg neked, hogyan kell ezt elkészíteni?
A sötét öltönyös férfi abbahagyta a rágást. Előtte, egy guadalajarai írószerbolt szakadt napellenzője alatt egy fiatal nő tartott egy műanyaggal letakart kosarat.
– Anyukám. Beteg?
– Mi volt a neve?
– Elena Robles.
Alejandro Santillán úgy lépett hátra, mintha valaki meglökte volna.
A ribanc remegett az ujjai között. Huszonkét éve nem ejtette ki ezt a nevet senki előtt.
-Hol van?
Mariana lesütötte a tekintetét.
– Meghalt, amikor 11 éves voltam.
Az eső csapkodott a napellenzőnek. Alejandro kinyitotta a száját, de nem tudott szólni semmit. Mariana a mellkasához szorította a kosarat, nyugtalanul nézte az idegen arckifejezését.
Néhány perccel ezelőttig a legnagyobb gondja a szobájához szükséges 180 peso összegyűjtése volt.
Alig öt tortát adott el egész délután. A pékség, ahol dolgozott, három héttel korábban bezárt, és most a kora reggeli órákban sütött Doña Meche, a bérház tulajdonosának a konyhájában, cserébe takarított és részesedést adott neki az eladásból.
Nem engedhette meg magának, hogy teli kosárral térjen vissza.
Alejandro kiszállt egy fekete terepjáróból, miközben a sofőrje panaszkodott a késésre. Első gondolata az volt, hogy a nő átázva védi a kenyeret az esőtől. Aztán a szeder, a fahéj és a narancs illata megállította.
Most a szemébe nézett, és olyan gesztusokat talált, amelyeket örökre elveszettnek hitt.
– Anyukád akkor adta hozzá a fahéjat, amikor a gyümölcs már kihűlt – mondta.
Mariana összevonta a szemöldökét.
– Mert amikor forró, ellopja a narancs ízét.
Lehunyta a szemét.
Elena pontosan ezt mondta.
– Ismerted őt?
-Igen.
-Honnan?
Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Összeházasodni készültünk.
Mariana rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.
– Az anyám soha nem volt férjnél.
– Tudom. Eltűnt az esküvő előtt.
– Az emberek nem tűnnek el csak úgy ok nélkül.
A kifejezés fájt, mert igaz volt. Évekig elfogadta azt a magyarázatot, amely lehetővé tette számára, hogy túl sok kérdés nélkül éljen tovább.
Egy széllökés félresöpörte Mariana vizes haját. A bal füle alatt egy apró, ívelt, félhold alakú folt jelent meg.
Elenának is volt egy hasonlója.
Alejandro késztetést érzett, hogy megölelje, de visszafogta magát. Az a fiatal nő nem ismerte őt. Egy recept, egy arc és egy véletlen nem jogosította fel arra, hogy bármit is követeljen magától.
-Hány éves vagy?
—22. Miért?
Mielőtt válaszolhatott volna, egy fiú kelt át az úton esernyővel a kezében.
– Mariana, az egész piacon kerestelek.
A 27 éves Diego Cárdenas régi házak felújításán dolgozott. Gipszpor volt a cipőjén, és egy zacskóban két forró tamalét talált.
Mariana sápadtságát látva abbahagyta a mosolygást.
-Mi történt?
– Azt mondja, találkozott anyámmal.
Diego mellette maradt.
– Azt akarod, hogy elmenjünk?
Alejandro magában háláját fejezte ki, hogy valaki feltette ezt a kérdést.
Aztán megszólalt a telefonja.
A képernyőn Beatriz, a nővére neve jelent meg.
„Hol van?” – kérdezte. „A sofőr azt mondta, hogy nem jössz vacsorára.”
– Találtam valakit.
-Kit?
Alejandro Marianára nézett.
– Elena Robles lányának.
Túl hosszú csend támadt.
– Ne adj neki pénzt – felelte Beatriz.
Mozdulatlanul maradt.
– Nem kért tőlem semmit.
– Ezek a lányok pontosan tudják, kihez kell fordulniuk.
– Melyik lányok? Még azt sem mondtam el, hogyan ismerkedtem meg velük.
Marianának sikerült meghallania a hangot és meglátnia a nevet a képernyőn. A kezei megdermedtek.
– Beatriz Santillán a húgod?
Alejandro bólintott.
A fiatal nő hátrált egy lépést.
– Anyukám felírva hagyta ezt a nevet.
-Ahol?
– A varródobozában. Azt mondta, ha az a nő valaha is keres engem, ne menjek vele.
Alejandro letette a hívást.
Az eső tovább esett, de a három közül egyik sem hallotta.
Egy közeli kávézóban menekültek. Mariana kiválasztott egy asztalt a kijárat közelében, és a lába elé tette a kosarat. Diego kávét rendelt, és kinyitotta a tamalét.
Alejandro nem erőltette, hogy egyen. Megvárta, amíg a lány bekapja az első falatot.
Később elmesélte neki, hogy Elenával egy tapolpai pékségben találkozott. A 26 éves férfi egy családi szálloda felújítását felügyelte. Elena a pultnál dolgozott, és vitatkozott mindenkivel, aki napos kenyeret akart venni frissen sült kenyér áráért.
Azokban a hónapokban szerelmesek lettek egymásba.
A családja ellenezte az eljegyzést. Beatriz, aki apja betegsége alatt vezette az üzletet, különösen kegyetlen volt.
– Azt mondta, hogy Elena a vezetéknevünket akarja.
– Anyukám egész életében megtartotta az övét – felelte Mariana.
Sándor lehajtotta a fejét.
– Sok mindent meg kellett volna értenem korábban.
Elmagyarázta, hogy munkaügyben utazott. Visszatérve talált egy levelet, amelyben Elena azt írta, hogy egy másik férfival utazik el. A nővére adta neki az eljegyzési gyűrűt is.
Elment megkeresni. A pékség zárva volt. A ház, ahol lakott, üres volt.
Beatriz felbérelt egy nyomozót, és hetekkel később megmutatott neki egy jelentést, amelyben az állt, hogy Elena elhagyta az országot.
– Soha nem tudtam, hogy terhes vagyok.
Mariana a tamalét a csomagolásán hagyta.
– Ciudad Guzmánban laktunk. Anyám éjszaka varrt. Amikor megbetegedett, még a varrógépét is eladta.
