Minden menyasszonyt visszautasított… amíg meg nem látta a nőt, akit a nagyanyja választott.
1888-ban, amikor az esőzések sárfolyókká változtatták Guanajuato útjait, egy fiatal nő érkezett a Hacienda La Soledadba egy törött bőrönddel a kezében, ruhája pedig a testére ragadt.
A kapu csak pár centire nyílt ki. A túloldalon egy magas férfi figyelte a homlokát ráncolva. Sötét nadrágot, fehér inget és bőrmellényt viselt. Arca jóképű volt, de olyan szigorú, mintha kőből faragták volna.
„Sarat hagysz a térköveken” – mondta.
A fiatal nő átázott csizmáira nézett, majd felnézett.
–Tudom. Ha kölcsönadsz egy seprűt, miután alszom pár órát, kitakaríthatom.
A férfi nem válaszolt.
„Ön Rodrigo Castañeda úr?” – kérdezte.
– Ki akarja tudni?
– Elena Robles. A nagymamája küldött nekem egy levelet.
Don Rodrigo a bőröndre nézett, vizes hajára és a hidegtől vörösödő kezére.
– A nagymamám általában nem hív meg idegeneket a tanyára.
– Úgy tudom, hogy ő sem szokott engedélyt kérni.
A lépcsőforduló felől egy száraz hang szakította félbe a beszélgetést.
– Mert nem kell kérnem.
Doña Jacinta Castañeda lassan ereszkedett alá, ezüstbotra támaszkodva. 79 éves volt, görnyedt háttal és olyan tekintettel, amely még a legbüszkébb komornyikot is elhallgattatta volna.
„Vidd a kék szobába!” – parancsolta. „Készítsenek neki forró vizet és ennivalót.”
Rodrigo felé fordult.
-Ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy Miss Robles 14 napig lesz a vendégünk.
-Mert?
– Mert hat éve nem tudtál feleséget választani.
– Nem tervezek feleségül venni egy olyan nőt, akit alig ismerek.
– Nem arra kérlek, hogy ma házasodj meg. Csak arra kérlek, hogy élj vele 14 napig, mielőtt újra elutasítod.
Elena meghúzta a bőröndje pántját.
– Ne aggódj, Don Rodrigo. Én sem azért jöttem, hogy feleségül vegyelek.
A férfi most először tűnt zavartnak.
Elena 26 éves volt és nem volt pénze. Hat éven át ápolta beteg nagynénjét, aki szolgálóként bánt vele. Amikor a nő meghalt, rájött, hogy a vagyonát egy távoli unokaöccsére hagyta, és mindössze három napot adott neki, hogy elhagyja a házat.
Pénztelenül, család nélkül, a tél közeledtével Elena elfogadta Doña Jacinta javaslatát: 14 napot tölt La Soledadban, megkapja a fizetséget, és hagyja, hogy Rodrigo eldöntse, udvarolni akar-e neki.
Nem mondták el neki, hogy a birtok tulajdonosa egy keserű ember, aki arról híres, hogy elutasít minden nőt, aki megpróbált közeledni hozzá.
Rodrigo a maga részéről egy olyan családban nőtt fel, ahol szülei házassága csendes háború volt. Apja földért nősült. Anyja engedelmességből. Évekig megalázták egymást a gyermekeik előtt, a családi vacsorákat csatatérként használva.
Rodrigo megesküdött, hogy soha többé nem fogja elmesélni ezt a történetet.
Ezért utasította el a földbirtokosok lányait, a gazdag özvegyeket és a befolyásos családokból származó fiatal nőket, akiket a nagyanyja mutatott be neki.
Mindannyian a vezetéknevét akarták.
Egyikük sem akart találkozni vele.
Elena egyetlen bőrönddel, egy szürke ruhával és olyan beszédmóddal érkezett, ami látszólag senkitől sem félt. Ez felébresztette Rodrigóban a kíváncsiságot, amit megpróbált leplezni.
Másnap reggel Elena megjelent az ebédlőben, ugyanabban a nedves ruhában, amit érkezéskor viselt. Doña Jacinta küldött neki egy zöld selyemköntöst, de azt összehajtva hagyta az ágyon.
„Nem tetszettek a ruhák?” – kérdezte az idős asszony.
– Gyönyörű, de nem az enyém.
Rodrigo felnézett az újságjából.
– És akkor mi van?
– Számít, ha azt akarja, hogy úgy nézzek ki, mint egy nő, aki nem vagyok.
Doña Jacinta alig mosolygott.
– Ülj le, Elena!
Rodrigo nézte, ahogy a nő segítségre várás nélkül kávét tölt magának.
– A nagymamám mesélte, hogy éveken át gondoskodtál a nagynénédről.
-Igen.
– És most munkát keresel?
– Keresek egy módot, hogy elkerüljem az utcára kerülést.
A válasz olyan egyértelmű volt, hogy Rodrigo letette az újságot az asztalra.
– Úgy tehetett volna, mintha a birtok iránti érdeklődésből lett volna ott.
– Miért? A desszert előtt rájöttél volna a hazugságra.
Doña Jacinta szárazon felnevetett.
– Rodrigo, végre találtál valakit, aki nem fél tőled.
-Nincs szükségem arra, hogy bárki is féljen tőlem.
–Akkor ne viselkedj úgy, mint egy ranch kutya.
Reggeli után Elena megkereste a könyvtárat. Nem romantikus regényt vagy verseskötetet vitt magával. Egy kukoricatermesztésről és földforgatásról szóló kézikönyvet választott.
Rodrigo az ablaknál ülve fedezte fel.
– Tényleg érdekesnek találod ezt?
– Több, mint szalonbeszélgetések.
Értesz valamit a mezőgazdasághoz?
–Tudom, hogy a rosszul gondozott föld elszegényedik. Azt is tudom, hogy egy ember haszontalannak tűnhet, ha senki sem veszi a fáradságot, hogy tanítsa.
Rodrigo keresztbe fonta a karját.
– A földről beszélsz, vagy magadról?
-Mindkét.
A következő napokban vitatkozni kezdtek a birtok számláiról, a gabona áráról és az öntözőcsatornák állapotáról. Elena nem tett úgy, mintha többet tudna, mint amennyit már tudott, de azt sem fogadta el, hogy úgy bánjanak vele, mintha képtelen lenne rá.
Rodrigo felfedezte, hogy gyorsan át tudja olvasni a könyvelést, kiszűri a felesleges kiadásokat, és felismeri, ha egy adminisztrátor megpróbálja megtéveszteni a tulajdonost.
Elena rájött, hogy Rodrigo nem kegyetlen. Csak belefáradt abba, hogy kihasználják.
Éjszaka bezárkózott a dolgozószobájába. A nő addig olvasott, amíg el nem aludt.
Egyikük sem említette a házasságot.
