Amíg meg nem érkeztek a szomszédok.
Don Severo Alvarado és felesége, Doña Mercedes egy péntek délután érkeztek La Soledadba azzal az ürüggyel, hogy üdvözlik Doña Jacintát. Valójában az ismeretlen nővel akartak találkozni, aki állítólag a hacienda tulajdonosa akart lenni.
Doña Mercedes a kalapjától a cipőjéig végigmérte Elenát.
— Milyen családból származol?
— Szegény családból.
Csend borult az asztalra.
– Milyen… őszinte – mondta a nő.
Vacsora közben Don Severo a lovairól és egy Querétaróban rendezett ünnepségről beszélt. Doña Mercedes gúnyt űzött Elena ruhájából, és megkérdezte, hogy hozzászokott-e az ezüst evőeszközökhöz.
Elena letette a villát a tányérra.
– Nem, asszonyom. Az elmúlt hat évben gyakran ettem állva, egy beteg nő ágya mellett. Biztosíthatom, hogy az ezüst használata nem javít az étel ízén.
Doña Mercedes elvörösödött.
Rodrigo mosolyt rejtett a pohara mögé.
– És gondolom, táncolni sem járt – erősködött a nő.
– Nem. Hideg zuhanyokat, álmatlan éjszakákat és a gyógyszerek miatti vitákat is átéltem. De mindenkinek megvan a maga módja a szórakozásra.
Don Severo megköszörülte a torkát.
A beszélgetés ott elhalt.
Később Rodrigo utolérte Elenát a folyosón.
– Épp most sértegetted a szomszédaimat.
– Ők kezdték.
– Lehetett volna diplomatikusabb is.
– A diplomácia gyakran csak a gyávaság divatos elnevezése.
Rodrigo hosszan nézte a lányt.
– Nem aggódsz, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy azért jöttél ide, hogy csapdába ejts?
–Jobban aggódom amiatt, hogy decemberben nem lesz hol aludnom.
Nem tudta, mit válaszoljon.
Még aznap este Elena kinyitotta a bőröndjét, és megszámolta a néhány érmét, amije volt. Nem volt elég egy vonatjegyre és egy szoba bérlésére.
Aztán döntést hozott.
Hajnalban indult volna.
De amikor becsukta a bőröndöt, az ajtó alatt egy pénzt tartalmazó borítékot és Doña Jacinta üzenetét talált.
„Maradj keddig. Még nem láttad, ami fontos.”
Elena nem tudta, hogy Rodrigo ugyanekkor kapott egy másik levelet.
Egy Mexikóvárosból küldött levél.
Unokatestvére, Jerónimo hatalmas adósságot halmozott fel egy játékkaszinóban, és La Soledad földjeinek egy részét zálogként ajánlotta fel.
Ha Rodrigo nem jön személyesen kedd előtt megoldani a problémát, a hitelezők kezdik meg a vagyon átvételét.
És az egyetlen nő, akinek sikerült rávennie, hogy más életet akarjon, távozni készült.
Elena még napkelte előtt összepakolt.
Nem akart elbúcsúzni Rodrigótól. Nem akarta megadni neki a lehetőséget, hogy sajnálatot fejezzen ki iránta. A szánalom veszélyes, ha valaki szomjazik a szeretetre.
Lement a hátsó lépcsőn a bőröndjével a kezében, de Rodrigót a kiszolgálóajtó mellett találta.
Csizmája csupa sár volt, és egy gyűrött levelet tartott a kezében.
– Hová mész?
—Munkát keresni.
– A megállapodás kedden lejár.
– Nem kell várnod. A nagymamád már fizetett.
Rodrigo a bőröndre nézett.
– Maradhatott volna.
– Mint például? Mint egy nemkívánatos vendég? Mint egy sikertelen jelölt?
– Mint Elena.
Keserű nevetést hallatott.
– Nem tudod, hogy ki vagyok.
–Tudom, hogy mezőgazdasági könyveket olvas, vitatkozik a szomszédaimmal, és nem fogad el olyan ruhákat, amiket nem engedhet meg magának.
– Ez nem jelenti azt, hogy ismer engem.
Rodrigo egy lépést tett felé.
– Tudom, hogy nem aludt jól, mióta megérkezett. Tudom, hogy a pénzérméit a párnája alatt tartja. Azt is tudom, hogy tegnap a vacsorája felét az egyik szobalánynak hagyta, mert a lány lázas volt.
Elena lesütötte a tekintetét.
– Nem akarom, hogy figyeljen rám.
– Nem nézem. Látom.
Ezek a szavak jobban lefegyverezték, mint bármilyen romantikus kijelentés.
Rodrigo az ujjai között szorongatta a levelet.
– A fővárosba kell mennem. Jerónimo jelzáloggal terhelte meg vagyonának egy részét, hogy kifizesse a szerencsejáték-adósságát.
– Akkor mennie kell.
-Igen.
– És mennem kell.
-Nem.
Elena felemelte az arcát.
-Mert?
Rodrigo mély levegőt vett.
– Mert nem sajnálom őt.
– Nem mondtam, hogy megtenné.
– Azt hiszi. Azt hiszi, azért nyújtok neki védelmet, mert sajnálom.
– És nem így van?
– Nem. Megijeszt.
Elena mozdulatlan maradt.
-Azok?
– Nem hazudsz. Nem próbálsz a kedvemre tenni. Nem hajolsz meg a nevem előtt. Bemész a könyvtáramba, és azt mondod, hogy egy boldogtalan ember vagyok, aki a falak mögött rejtőzik.
– Ez nem jelenti azt, hogy feleségül kell venned.
„Nem arra kérlek, hogy most gyere hozzám feleségül. Arra kérlek, hogy maradj még három napig. Hadd mutassam meg, hogy nem tekintek rád olyan nőként, akit meg kell menteni.”
– És mit akar nekem bizonyítani?
– Meg akarom osztani veled az életemet, nem pedig megvenni a háládat.
Elena válaszolni akart, de elcsuklott a hangja.
– Neked van egy ranch-od. Nekem van egy bőröndöm két ruhával.
– Akkor azzal kezdjük, hogy nem hazudunk egymásnak.
Rodrigo elengedte az ajtót, és félreállt.
„Ha kedden is el akar menni, személyesen elviszem a vasútállomásra. Veszek neki jegyet, és többé nem fogom megállítani.”
Elena a padlón heverő bőröndre nézett.
—3 nap.
—3 nap.
Egyetértett.
Másnap Rodrigo megmutatta neki a hacienda terveit. Volt egy alacsonyan fekvő terület, ahol az esőzések elpusztították a termést. Elena egy vonalra mutatott a térképen.
– Alvarado földjeiről folyik le a víz. Ha árkot ásnak itt, a patakba terelhetik.
– A főnököm gátépítést javasolt.
