A fiú szégyellte apja elnyűtt csizmáit, mígnem az orvos meg nem kérdezte, kiéi azok.

1. rész

Amikor a fia letépte a csizmáját, és a munkások előtt a sárba dobta, Don Ignacio megértette, hogy már nem a szegénységüket akarják leplezni: őt akarják elrejteni.

A kút peremének támaszkodva feküdt, szakadt zoknija a nedves földön hevert. 72 éves volt, és az egyik térde alig bírta. Senki sem mert megmozdulni.

– Nézd csak, apa! Hétfőn jön a szövetkezet elnöke. Mit fog gondolni, ha így lát téged?

Rodrigo úgy beszélt, mintha egy gondatlan mezőgazdasági munkást javítana ki. Apja a talicska mellett heverő csizmára nézett, majd annak a férfinak a tekintetét kereste, akinek a tanulmányait Mexikóvárosban ő fizette.

– Azt fogja hinni, hogy még mindig dolgoznak itt emberek.

A teraszról Beatriz röviden felnevetett.

– Ne kezdjétek a szónoklatokkal. Eleget teszünk azzal, hogy itt hagyjuk titeket.

1958 áprilisának reggelén a La Esperanza mezőgazdasági munkásai olyasmit hallottak, amit egyikük sem tudott elfelejteni: egy nő azt mondta a farm alapítójának, hogy köszönje meg nekik a maradás engedélyét.

A megaláztatás már előző este elkezdődött.

Ignacio visszatért a kávécserjék ellenőrzése után, és a lépcső mellett megtalálta a holmiját: két bőröndöt, a kalapját és egy doboz gyógyszert. A doboz tetején Elena, a felesége portréja volt, aki két évvel korábban hunyt el.

Beatriz a folyosóra mutatott anélkül, hogy közelebb ment volna.

– A nagy szoba a vendégeinké lesz. A pajta melléképületében szállásolunk el titeket.

Ignacionak eltartott egy ideig, mire megértette.

–Rodrigo abban a szobában született.

– Pontosan. Ideje változtatni néhány dolgon.

A 40 éves fia az ablaknál állt, és az ingmandzsettáját igazgatta.

–Ez csak átmeneti, apa. Nyugodtabb leszel.

– Mi van, ha nem akarok elmenni?

Rodrigo felsóhajtott, bosszantotta, hogy ilyen világosan kell kimondania.

– Ne bonyolítsd túl a dolgot.

Ignacio és Elena akkor építették azt a házat, amikor még hitelre kellett venniük a kukoricát. Egy köves földdarabbal kezdték Coatepec közelében, egy kapával és egy kölcsönkért szamárral, hogy elszállítsák az első növényeket.

45 éven át művelte a kávéültetvényt, míg a nő vezette a könyvelést, etette a munkásokat, és félretett pénzt fiuk iskolájára.

Rodrigo fiatalon távozott. Adminisztratív diplomával, jól szabott öltönyökkel és egy olyan feleséggel tért vissza, aki úgy beszélt a farmról, mintha egy lakóház lenne, ahol véletlenül kávét termesztettek.

Miután özvegy lett, Ignacio kezdett belefáradni az üzletbe. Januárban Rodrigóra bízta az adásvételt. Emellett hivatalosan is átruházta a tulajdonjogot a fiára, fenntartva magának a jogot, hogy élete végéig a birtokon éljen.

A közjegyző elmagyarázta, hogy fenntartja a jogot, hogy ott éljen, és a hagyaték gyümölcseit is megkapja. Rodrigo türelmetlenül írta alá. Úgy tűnt, csak most hallotta, hogy egy napon minden az övé lesz.

Ignacio elfogadta, mert hinni akart abban, hogy még mindig pihenhet anélkül, hogy eltűnne.

Azon az estén felvitte a bőröndjeit a melléképületbe.

Az ágy keskeny volt. Nedves foltok voltak a fejtámla mögött, és egy ablak sem akart becsukódni. Elena portréját egy dobozra helyezte, a csizmáját pedig az ajtó mellé akasztotta.

A bal oldalon egy világos bőrfolt volt. Elena egy esős délután varrta, miután szeretettel ugratta a makacssága miatt.

– Amit növényekre költesz, abból vehetnél magadnak új csizmát.

Azt válaszolta, hogy ezek még mindig működnek.

Most hüvelykujjával végigsimított a varráson. Ez volt az egyik kevés dolog a házban, amihez a felesége hozzáért, és amit senki sem akart kicserélni.

Hajnalban kiment megkeresni Eusebiot, a legidősebb gondnokot. Meg akart kérdezni egy eldugult öntözőárokról.

Ekkor érte utol Rodrigo a kútnál.

Miután rávágta a csizmát, követelte, hogy adja át a másikat is.

– Ezzel nem fogsz megjelenni a látogatóink előtt.

Ignacio lassan leült a kút szélére, levette a maradék csizmáját, és a mellkasához szorította.

Eusebio tett egy lépést.

-Minta…

Rodrigo megállította.

– Én adom itt a parancsokat.

A munkás befogta a száját. Családot kellett etetnie.

Ignacio kihúzta a csizmát a sárból, és segítségkérés nélkül visszatért az istállóba.

Vasárnap nem hívták ebédre. Martina, a szakácsnő, titokban babot és tortillát hozott neki.

Hétfőn, reggel 9 órakor megérkezett a szövetkezet elnökének fekete autója. Beatriz virágokat helyezett az asztalra, Rodrigo pedig előkészített egy szerződést 1200 zsák kávéra.

Minden adottnak tűnt a diadalához.

De a látogató még csak fel sem vette a tollat.

A pajta felé nézett, és megdermedt, amikor meglátta a csizmákat az ajtó mellett lógva.

– Kiéi azok a csizmák?

Beatriz túl gyorsan válaszolt.

– Egy idős embertől, aki segít nekünk.

A férfi teljesen más arckifejezéssel fordult felé.

– Akkor magyarázd el nekem, miért visel az az öregember ugyanolyan foltot, mint az, akinek a szövetkezetünk létezését köszönhetjük.

2. rész

Rodrigo érezte, hogy ingének gallérja megfeszül.

Aurelio Cárdenas, a kávészövetkezet elnöke, folyton a csizmákat nézegette. 60 éves volt, és a titkárnője, valamint a közjegyző kíséretében érkezett, aki az üzleti dokumentumokat vizsgálta át.

– Biztosan van itt valami zavar – mondta Rodrigo.

– Talán. Beszélni akarok vele.

Beatriz elé lépett, mielőtt az ajtóhoz ért volna.

– Az apósom beteg. Néha izgatott. Mi mindent elintézünk.

– Egy pillanattal ezelőtt azt mondta, hogy egy idős ember, aki segít nekik.