Lenézett az asztalterítőre.

Rodrigo megpróbálta folytatni a beszélgetést.

– Az apám már nyugdíjba ment. Elmagyarázhatjuk neki a szerződés feltételeit.

Aurelio arrébb tolta a széket.

– Először is megnézzük, hogy van az apád.

Engedély megvárása nélkül átment az udvaron.

Ignacio az ágyon ült, és egy ronggyal próbálta letörölni az egyik csizmájáról a megszáradt sarat. A másik bőröndöt gondosan összehajtotta, hogy ne érjen a nedves falhoz.

Lépteket hallva felemelte a fejét.

Aurelio megállt a küszöbön.

—Don Ignácio.

Az öregember néhány másodpercig figyelte.

–Aurelio? A fiú a xalapai raktárból?

A látogató elmosolyodott, de a szeme megtelt könnyel.

– Már nem olyan fiatal.

Odalépett hozzá és megölelte. Ignacio a térdére ejtette a rongyot.

Az udvarról a munkások elkezdték abbahagyni a munkát. Eusebio levette a kalapját.

Rodrigo és Beatriz az ajtóban maradtak, és képtelenek voltak megérteni, miért öleli át Ignaciót abban a szobában egy férfi, akinek elegáns fogadást szerveztek.

Aurelio látta a foltos mennyezetet, a dobozon lévő tányért és Elena portréját.

– Mióta alszol itt?

Ignacio hallgatott.

Martina, aki egy csésze kávéval érkezett, így válaszolt:

– Péntek óta.

Beatriz felé fordult.

– Senki sem kérdezett meg téged.

Aurelio a szakács tekintetét állta.

– Dehogynem, hallani akarom.

Martina megszorította a csészét.

– Elvitték a holmiját. És szombaton Mr. Rodrigo mindenki előtt levette a csizmáját.

A fiu kinyitotta a száját.

– Családi vita volt.

Eusebio megszólalt az udvarról.

–Nem volt vita. Az apja nem emelte fel a hangját.

A kijelentés nyugalma több kárt okozott, mint egy kiáltás.

Aurelio felvette a bal csizmát, és megvizsgálta a foltot.

– A feleséged varrt, ugye?

Ignác bólintott.

– Soha nem akarta, hogy vizes lábbal menjek ki a pályára.

A látogató leült mellé.

1949-ben hetekig tartó esőzések mosták el az utakat és tönkretették a régió számos kistermelőjének kávéraktárait. Az újonnan alakult szövetkezet eladósodott, és nem volt elegendő készlete az első nagyobb eladás teljesítéséhez.

Aurelio akkoriban a raktárat vezette. Emlékezett a parasztokra, akik az ajtóban várakoztak, hogy megtudják, megkapják-e a fizetésüket.

Arra is emlékezett, hogy Ignacio sáros csizmával érkezett.

A La Esperanza termésének jó részét sikerült megőriznie, mivel egy jobb vízelvezetésű domboldalon feküdt, és egy magasabban lévő raktárépülettel rendelkezett. Ignacio önköltségi áron ajánlotta fel a kávéját, és beleegyezett, hogy megvárja a fizetést.

Nem kért földet fedezetként, és nem is használta ki a kétségbeesését, hogy olcsón vásároljon.

– Ha lezárjuk, jövőre mindannyian annyiért fogunk eladni, amennyit a közvetítők hajlandóak adni nekünk.

Ez a szállítás lehetővé tette számukra, hogy lezárják az eladást, kifizessék a fennálló béreket és fenntartsák a szövetkezetet.

Aurelio hónapokkal később személyesen ment el rendezni az adósságot. Ignacio távol volt a birtoktól, és Elena kapta meg a pénzt. Attól kezdve közvetítőkön és levelezésen keresztül bonyolították az üzleteket.

Aurelio ismerte a birtok nevét. Azt viszont nem tudta, hogy az alapító még mindig ott van, távol a döntéshozatali folyamattól.

„Azért jöttem, hogy megkössem a megállapodást annak a férfinak a családjával, aki segített nekünk” – mondta. „Soha nem gondoltam volna, hogy bujkálva találom.”

Ignacio lassan felhúzta a csizmáját.

– Nem bujkálok. Elrejtettek.

Visszatértek a házba.

Aurelio a főszékhez vezette az öregembert. Beatriz sietve félretett egy poharat, amit a férjének tett oda.

A közjegyző megnyitotta az ingatlan aktáját.

Rodrigo ment előre.

– Az ingatlan az én nevemen van. Ez nem változott.

—A puszta tulajdonjog — pontosította a közjegyző —. Apja fenntartotta az életfogytiglani haszonélvezetet.

Beszéd nélkül elmagyarázta, hogy Ignacio joga a ház birtoklására és a termények élvezetére továbbra is érvényes. A bemutatott szerződés jövőbeli termésre kötelezte el magát, ezért felül kell vizsgálniuk a beleegyezését és az aláíró személy jogképességét.

Rodrigo végigsimított a homlokán.

– Felhatalmazott az irányításra.

Ignacio ránézett.

–Hogy intézd a dolgokat, Rodrigo. Nem azért, hogy kirúgj a szobámból.

Aurelio titkára ezután egy újabb papírlapot csúsztatott a közjegyzőnek. Ez egy nyilatkozat volt, amit Rodrigo fűzött hozzá a kereskedelmi aktákhoz.

Azt állította, hogy az előző vezető önként mondott le, és a vagyonkezelőnek teljes felhatalmazása volt a termelés folytatására.

Végül egy remegő aláírás jelent meg.

Ignacio közelebb hozta az újságot.

Felismerte a nevének betűit, de a keze mozgását nem.

– Ezt sosem írtam alá.

A közjegyző felnézett.

Rodrigo egy pillanatra elállt a lélegzete.

És Beatriz, mióta az autó megérkezett, most először nem talált semmi mondanivalót.

3. rész

A csend addig folytatódott, amíg Rodrigo fel nem vette a lepedőt.

Úgy nézett rá, mintha még mindig találna más magyarázatot.

– Sikerült.

Beatriz felé fordult.

– Rodrigo…

– Nem, most hagyod, hogy én beszéljek.

Hangjából hiányzott az a tekintély, amit a kútnál használt.

Bevallotta, hogy a szövetkezet titkára írásbeli megerősítést kért Ignacio megállapodásáról. Ahelyett, hogy odaadta volna neki a dokumentumot, lemásolta az aláírását egy régi levélről.

Azt gondolta, hogy az apja később elfogadja a szerződést. Úgy gondolta, az aláírás pusztán formalitás lesz következmények nélkül.

„Tudtam, hogy rákérdezel a számlára. Hogy át akarod nézni az árat. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, még mindig szükségem van az engedélyedre.”

Ignacio térdére tett kézzel hallgatta.

– Szükséged volt rá.