– Kérlek, tégy úgy, mintha a fiam lennél – könyörgött az öregember… mit sem sejtve arról, hogy az előtte álló személy a város leghatalmasabb embere.

– Tegyél úgy, mintha a fiam lennél. Csak 5 percre. Kérlek.

Az öregember meglepő erővel ragadta meg az idegen ujját. Mögötte két önkormányzati alkalmazott sétált át a téren, egy mappával és néhány nyomtatvánnyal a kezében.

Alejandro Santillán az órájára nézett. Tizenkét perc múlva megbeszélése volt a befektetőkkel. Normális esetben visszahúzta volna a karját, pénzt ajánlott volna fel, és továbbment volna.

De az az ember nem nyújtotta ki a kezét, hogy egy fillért kérjen.

Remegtem.

– Miért akarod, hogy ezt tegyem?

– Mert ha egyedül vagyok, elvisszenek. És ma nem hiányozhatok.

Alejandro a jacarandafa alatti padra, a foltozott cipők melletti bevásárlószatyorra és az öregember gondosan borotvált arcára nézett.

Amikor a dolgozók megérkeztek, még mindig ott volt.

– Don Jacinto, be kell fejeznünk az átszállítását az segélyközpontba.

Az öregember meghúzta az ingujját.

– Várok valakire.

– Ezt mondta nekünk a múlt héten. Vannak vele családtagjai?

Alejandro még mielőtt átgondolta volna, válaszolt:

– Én a fia vagyok.

A rangidős alkalmazott felnézett. Felismerte az üzletembert, aki korábban a Puebla üzleti híreiben szerepelt, és akinek a vezetékneve a tér túloldalán lévő építési ponyvára volt nyomtatva.

A hangneme azonnal megváltozott.

– Elnézést, uram. Nem tudtuk.

Ez a bocsánatkérés jobban zavarta Alejandrót, mint bármilyen fenyegetés.

A dolgozók visszavonultak, hogy konzultáljanak a felettesükkel. Az idős férfi lassan elengedte a rongyot.

– Most már mehet. Köszönöm szépen.

Alejandro nem ment el.

-Hogy hívják?

—Jacinto Robles.

– Kire vársz, Don Jacinto?

A férfi a tér északi bejáratára nézett.

– A lányomnak.

Alejandro 46 éves volt, és egy olyan cég tulajdonosa, amely épületeket épített ott, ahol korábban raktárak, parkolók vagy a befektetők érdeklődését felkeltő, túl régi házak álltak.

Az irodájából az emberek csak számok voltak: vevők, dolgozók, felhasználók.

Don Jacinto volt az első ember hosszú idő óta, aki arra kényszerítette, hogy kikapcsolja a telefont.

– Megkereshetjük a lányát – ajánlotta fel.

Az öregember örömtelenül mosolygott.

– Ezt csináltam én is sok éven át.

Elővett a zsebéből egy kis konzervdobozt, egyiket azok közül, amelyekben valaha cukorka volt. A kezében tartotta, de nem nyitotta ki.

Alejandro még valamit kérdezni akart. Aztán meglátta a jacarandafa mellett kifüggesztett hirdetményt.

A bevásárlóközpont kilenc nap múlva bezárna. A projekt magában foglalt egy földalatti parkolóházat, üzlethelyiségeket és egy új sétányt. A piros festékkel jelölt fákat eltávolítanák.

A cége neve alul szerepelt.

Santillán-csoport.

Ő engedélyezte a projektet.

Ránézett a fatörzsön függő hatalmas keresztre, és szégyellte a saját tiszta cipőjét.

– El kell mondanom valamit – mormolta.

Jacinto követte a tekintetét a vászon felé.

– Tudom, ki maga.

– És mégis segítséget kért tőlem?

– Te voltál az, aki a közelben járt.

Azon az estén Alejandro elkérte a projekt teljes dokumentációját. Most először olvasta el a függelékeket a teret használókról.

A jelentés „az űrfeltárás akadályainak” nevezte őket.

Minden oldalt aláírt.

Másnap reggel felfüggesztette cége működését a bevásárlóközpontban, amíg áttekintették a projektet.

Az operatív igazgató, Esteban Molina, egy számológépet hagyott az asztalon.

– Minden egyes fogva tartási nap pénzbe kerül. Vannak kölcsönök, beszállítók és alkalmazottak.

-Tudom.

– Akkor magyarázd el, mit csinálsz.

Alejandro a jelentésre mutatott.

–Tudni akarom, ki döntötte el, hogy ezeknek az embereknek a megsegítése azt jelenti, hogy megkérdezés nélkül elküldi őket.

Az átadást egy Beatriz Cárdenas által vezetett egyesület koordinálta, egy köztiszteletben álló nő, aki évtizedek óta szervezett jótékonysági vacsorákat.

Alejandro találkozót kért. Utána visszatért a térre.

Egy ősz hajú, nedves kezű virágkötő vette át.

– Rosa vagyok. Kiskorom óta árulok itt virágot. Ha jönnél vele fotózkodni, jobb, ha elmész.

– Azért jöttem, hogy meghallgassam őt.

Rosa ránézett, mielőtt a padra mutatott.

– Akkor kapcsold ki a telefont.

Jacinto egy kagylóval a zacskóban érkezett. Amikor meglátta Alejandrót, feltörte és felét felajánlotta neki.

A fa alatt ettek.

Később, amikor besötétedett, az öregember beszélni kezdett.

A lánya Lucía volt. Négyéves volt, amikor 41 évvel ezelőtt eltűnt. Édesanyja röviddel a szülés után meghalt, Jacinto pedig egyedül nevelte, önkormányzati kertészként dolgozott.

Azt a jacarandát abban az évben ültette, amikor megszületett.

Csütörtökönként, miután megkapta a fizetését, elvitte Lucíát a plázába. Kenyeret vettek és bábelőadásokat néztek.

„Azt szokta mondani, hogy a madarak a nem fizető közönség” – emlékezett vissza.

Egyik délután vett egy jegyet a lánynak; a kísérő felnőttek ingyen mehetnek be. Kettészakította, és azt mondta neki, hogy ez varázslat: mindkét fele lehetővé teszi számukra, hogy továbbmenjenek.

Lucia annyit nevetett, hogy majdnem elejtette a kenyerét.

Aztán elkezdődött a kiabálás.

A térrel szemben lévő környék lángokban állt. Egy nő segítségért könyörgött, mert a gyerekei még mindig bent rekedtek.

Jacinto otthagyta Lucíát egy eladónővel a bank mellett.

– Ha elválnak útjaink, itt találkozunk újra, szerelmem. A madárpadon.

Átkelt az utcán, és kisegített több gyereket. Miközben megpróbált kijutni, a tető egy része beomlott.

Napokkal később a kórházban ébredt fel, bekötözött kézzel és fejsérüléssel.