„Vállalom a felelősséget ezért” – mondta. „De ezt az eljárást többé nem fogom finanszírozni.”

Esteban néhány nappal később lemondott.

Alejandro eladta a lakását, egy borászatban lévő részesedését és luxusautóját. A cég túlélte, bár kisebb mértékben.

Aztán Natáliával elment a segélyközpontba.

Egy tiszta udvaron találták Jacintót, amint egy falat bámult.

– Jól bánnak velem itt – mondta, mielőtt megkérdezhették volna. – De vissza kell mennem.

A szociális munkás négyszemközt interjút készített vele, megerősítette kívánságait, és áttekintette felvételének körülményeit. Natalia kérte, hogy jegyzőkönyv készüljön a rá nehezedő nyomásról.

Amikor távozott, Jacinto tartotta az autó ajtaját.

– Mi lenne, ha a lányom ma menne el?

Alejandrónak nagyot kellett nyelnie.

–Rosa egész nap ügyeletes volt.

Jacinto bólintott. Csak aztán ült le.

A művelet felülvizsgálata megnyitotta az utat a régi ügy tárgyalása előtt. Natalia bemutatta a dokumentációt, és kérte az akták megőrzését, valamint azt, hogy az illetékes hatóságon keresztül hozzáférést kapjon a teljes iratanyaghoz.

Egy további ülés során Jacinto beszélt a szövetség tisztviselőivel és képviselőivel.

– Nem azért vagyok itt, hogy visszakérjelek 41 évet. Azt akarom, hogy hagyd abba azt a mondogatást, hogy elhagytam a lányomat.

Beatriz azt válaszolta, hogy ő még csak kezdő alkalmazott volt, és nem emlékszik arra a lányra.

Majd a hiányos feljegyzéseket igazolni próbálva hozzátette:

– Csak egy cipővel érkezett. Ebben az állapotban nehéz volt bármit is megtudni.

Rogelio felnézett.

Ez a részlet nem szerepelt az általuk áttekintett dokumentumokban.

Rosa, aki Jacinto mellett ült, sírni kezdett.

Egy vászonba csomagolt csomagot vett elő a táskájából. Benne egy időtől megkeményedett gyerekcipő volt.

„Ezt a banknál vettem fel” – mondta. „Láttam, ahogy egy eladó elvitte a lányt. Amikor Jacinto visszajött, mondtam neki, hogy a szociális szolgálatnál van. Azt hittem, ennyi elég lesz ahhoz, hogy megtalálják.”

Beatrizre nézett.

–Akkor felismertelek. Odamentem, hogy megkérdezzem. Azt mondtad, ne kavarjak fel valamit, ami már megoldódott.

Elcsuklott a hangja.

– Ragaszkodnom kellett volna hozzá. Vele kellett volna mennem, hogy beadjam a panaszt. Féltem, hogy elveszítem az állásomat a bevásárlóközpontban.

Jacinto tartotta a kis cipőt.

Egy pillanatig senki sem szólt semmit.

A kijelentés önmagában nem oldotta meg az ügyet, de beépítették a nyomozásba. Hetekkel később a teljes aktában további ellentmondásokra és egy aláírásra bukkantak, amelyet a szakértők nem Jacintónak tulajdonítottak.

Beatrizt kizárták az egyesületből. Tetteit és egyéb feljegyzéseit kivizsgálták.

Jacinto most először kapott egy dokumentumot, amelyben elismerik, hogy nincs érvényes bizonyíték az önkéntes lemondásra.

Lassan olvasta.

Aztán megkérdezte:

– És a kislányom?

A keresés Oaxacába vezetett.

Lucía ekkor már más vezetéknéven élt. 45 éves volt, általános iskolai tanár, és egy 9 éves Valentina nevű kislány édesanyja.

Egy közvetítő felvette vele a kapcsolatot, elmagyarázta az okot, és hagyta, hogy eldöntse, akar-e többet megtudni.

Lucía beleegyezett, hogy fogadja Nataliát és Alejandro-t.

Figyelt, egy jegyzetfüzetekkel teli asztalnál ült.

„Az örökbefogadó szüleim azt mondták, hogy az apám nem tud gondoskodni rólam” – magyarázta. „Elhitték, hogy igaz. Nagyon szerettek.”

– Mindez nem törli el azt a szeretetet – felelte Natalia.

Lucia dühösen letörölt egy könnycseppet.

–De megváltoztatta az egész életemet. Megtanultam, hogy ne kérdezősködjek olyanról, aki állítólag nem szeret.

Alejandro letette a jegy fényképét az asztalra.

– Ezt megtartotta.

Lucia mozdulatlan maradt.

Felkelt és egy zenélődobozzal tért vissza. Benne papírok, egy gyerekkarkötő és egy újabb darab jegy volt.

– Emlékszem a bábokra – suttogta. – És egy madarakkal teli fára. Azt hittem, összekeverem az álmokat.

A két fél egyezett a fényképen.

Lúcia sírni kezdett.

Nem döntött úgy, hogy azon a napon elutazik. El kellett olvasnia a dokumentumokat, beszélnie kellett a családjával, és el kellett fogadnia, hogy szeretheti örökbefogadó szüleit anélkül, hogy lemondana a lehetőségről, hogy találkozzon azzal a férfival, aki felkereste.

Több beszélgetés után, miután megerősítették a kilétét, felhívta Alejandrót.

– Csütörtökön szeretnék vele találkozni.

Jacinto tudta, hogy megtalálták a lányát, és hogy időre van szüksége. Nem erőltették rá ígéretekkel.

Azon a csütörtökön korán érkezett, a kifésült kabátjával.

A tér a projektfelülvizsgálat során hozott ideiglenes intézkedések miatt továbbra is nyitva maradt.

Rosa elrendezte a virágait. Alejandro a közelben ült.

Amikor Lucia megjelent a szökőkútnál, Jacinto kiegyenesedett.

Lassan odasétált a padhoz. Anyja tekintete és egy olyan kifejezés ült az arcán, amit a férfi még soha nem látott: felnőtt lányáé, aki próbálja felismerni őt.

– Elhoztam a felem – mondta.

Jacinto kinyitotta a konzervet.

A papírokat a fára helyezték, és a széleiket összeillesztették.

Az öregember beszélni akart, de csak a kezét tudta kinyújtani.

Lucia odahajolt, hogy megölelje.

– Azt hittem, nem jöttél vissza értem.

– Visszajöttem, lányom. Visszajöttem.

Sírtak anélkül, hogy bármit is mondhattak volna.

Valentina félénken közeledett.

– Te vagy a nagyapám?

Jacinto könnyek között felnevetett.

-Ha úgy tetszik.

A lány leült mellé.

– Anya azt mondja, tudod, hogyan kell fákat ültetni.

– Még emlékszem.

Alejandro félreállt, hogy helyet adjon nekik. Jacinto utána szólt, mielőtt elmehetett volna.

– Hová mész? Van itt hely neked.

A felépülés nem volt azonnali. Apa és lánya fájdalmas beszélgetéseket folytattak, és megtanulták megérteni egymást anélkül, hogy követelték volna, hogy a szeretet törölje el az éveket.