Az eladónő a szomszédoknál keresett menedéket a kitelepítés alatt. Egy kisegítő alkalmazott elvitte Lucíát, biztosítva őt arról, hogy hamarosan újra találkozhat az apjával.

De amikor Jacinto elhagyta a kórházat, közölték vele, hogy feladta a lányt.

–Mutastak egy aláírással ellátott papírt. Azt mondták, hogy azért egyeztem bele, hogy átadjam, mert szegény vagyok.

Alejandro egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Aláírtad?

Jacinto felemelte a kezét, melyen még mindig látszottak a régi sebek.

– Alig bírtam megfogni egy kanalat.

Évekig keresett. Dokumentumokat keresett, kérelmeket nyújtott be, irodákat látogatott. Néhány alkalmazott megpróbált segíteni neki; mások egy másik ablakhoz küldték. Egy ügyvéd elvette a megtakarításait és eltűnt.

Végül megtudta, hogy a lányt örökbe fogadták, és hogy semmilyen információt nem adnak neki.

„Sosem hagytam abba a keresést, ha nyomot találtam” – magyarázta. „De csütörtökönként idejöttem. Hátha eszébe jutott.”

Kinyitotta a konzervet.

Egy megsárgult jegy fele volt benne.

Alejandro mindenre gondolt, amit észrevétlenül elveszített. Az a férfi úgy őrizgette a papírdarabot, mint aki égve tartja a lámpát.

Mielőtt bármilyen eljárásba kezdett volna, Alejandro ügyvédet fogadott Jacintónak.

Natalia Fuentesnek hívták. Csodákat nem ígért, de meghallgatta, és megkérte az engedélyét, hogy képviselhesse őt.

Az archívumban találtak egy nyugdíjba vonuló alkalmazottat, Rogelio urat.

A férfi talált egy utalást Lucia régi aktájára. A dokumentumok korlátozott hozzáférésűek voltak, de voltak köztük felvételi naplók és kórházi feljegyzések, amelyeket a megfelelő csatornákon keresztül lehetett kérni.

„Nem elég ellentmondást találni” – figyelmeztetett Natalia. „Dokumentálnunk is kell.”

A következő napokban dátumokat, neveket és hitelesített másolatokat gyűjtöttek.

A felvételi nyilvántartásban Lucía gyermekként szerepelt, azonosítatlan rokonok nélkül. Azonban egy ugyanazon a napon kelt bejegyzésben szerepelt apja állítólagos felmondása, teljes nevén.

A dokumentum szerint Jacinto személyesen jelent meg.

A kórházi feljegyzések szerint még aznap reggel kórházba szállították és megfigyelés alá helyezték.

A jövedelmet nyilvántartó alkalmazott Beatriz Cárdenas néven írta alá.

Alejandro újra elolvasta a nevet.

Ugyanaz a nő volt az, aki most a téren az áthelyezéseket koordinálta.

Beatriz egy irodában fogadta, amely tele volt élelmiszer-kamraszállítmányok fényképeivel.

Összekulcsolt kézzel hallgatta a kérését.

– Ezek kényes kérdések. Vannak családok, akik megérdemlik, hogy békében éljenek.

– Jacintónak is tudnia kell, mi történt.

– Nem ismered az egész történetet.

– Ezért kérünk felülvizsgálatot.

A nő mosolya eltűnt.

– A projekted nehezen elért megállapodásokon múlik. Kár lenne elveszíteni őket egy érzelmi értelmezés miatt.

Alejandro dühöt érzett, de halkan beszélt.

– Egy lánnyal kapcsolatos nyomozást összekapcsolsz az építési engedélyeimmel?

Beatriz az ajtó felé nézett.

– Azt tanácsolom, ne tedd tönkre a cégedet azzal, hogy megpróbálod helyrehozni a múltat.

Távozáskor Alejandro 17 nem fogadott hívást talált Estebantól.

Valaki kiszivárogtatott egy fényképet róla Jacintoval. Egy weboldal azzal vádolta meg, hogy az idős férfit használta fel a megítélése javítására, miközben a kilakoltatását tervezte.

Az ellentmondás valós volt. Ez még nehezebbé tette a védekezést.

Nem engedélyezte azt a kijelentést, amelyben csapata tagadta a Jacintohoz fűződő bármilyen kapcsolatot. Ehelyett elismerte, hogy anélkül hagyta jóvá a projektet, hogy kellőképpen megvizsgálta volna annak hatását, és bejelentette, hogy vállalja a kijavítás költségeit.

A befektetők magyarázatot követeltek.

A téren a bámészkodók telefonjaikkal vették körül a padot. Jacinto megpróbálta eltenni a dobozát, de valaki véletlenül megütötte a karját.

A kis tartály leesett és a lába közé gurult.

Amikor Alejandro megérkezett, térdelve találta, amint a pad alatt keresgél.

„Kérem, álljon félre!” – követelte.

Rosa egy virágládában találta a konzervet. A cédula még mindig benne volt.

Jacinto remegő kézzel vizsgálgatta.

– Ez az egyetlen dolog, ami nekem maradt tőle.

Alejandro leguggolt mellé.

–Sajnálom. Ez is annak a következménye, amit tettem.

Az öregember nem válaszolt azonnal.

Aztán a vállára tette a kezét.

– Akkor holnap csinálj valami mást.

Azon az estén Alejandro a téren maradt, amíg a standok be nem zártak.

Elmondott Jacintónak valamit, amit szinte senki sem tudott: gyermekotthonban nőtt fel.

Egy ablakból figyelte a hétvégenként érkező családokat. Évekig azt képzelte, hogy valamelyik látogató majd érdeklődik iránta.

Soha nem történt meg.

„Aztán eldöntöttem, hogy senkire sincs szükségem” – mondta.

Jacinto hallgatta anélkül, hogy könnyű vigasztalást kínált volna.

– Neked bevált?

Alejandro a térdén fekvő kikapcsolt telefonra nézett.

– Amíg 5 percet nem kértél tőlem.

Az öregember odébb mozdult, hogy több helyet adjon neki a padon.

A műtétet előrehozták.

A bezárásra kitűzött nap hajnalán az egyesület alkalmazottai megérkeztek a panzióba, ahol Jacinto szobát bérelt. Közölték vele, hogy az áthelyezés megtörtént, és átadtak neki egy nyomtatványt.

Megkérdezte, hogy visszautasíthatja-e.

A válasz egy hosszas magyarázat volt az értékelésekről, a felelősségekről és a lehetséges következményekről. Fáradtan és zavartan írta alá.

Rosának sikerült látnia, ahogy beszáll a teherautóba.

„Ha megérkezik a lányom, mondd meg neki, hogy visszajövök” – kérte.

Alejandro egy kulcsfontosságú megbeszélésre érkezve kapta a hívást.

Esteban két lehetőséget kínált neki: folytatni a szerződés szerinti szerződést, vagy elfogadni egy költséges kilépést, ami az eszközök eladását kényszerítené ki.

Alejandro ezúttal felkészülten érkezett. Előterjesztett egy tervet az adósságok kifizetésére, a munkások áthelyezésére és a veszteségek egy részének saját vagyonból történő fedezésére.

Nem mindenki tartaná meg az állását. Nem tehetett úgy, mintha a döntése senkinek sem ártott volna.