„Lehetetlen!” A szobalány megdöbbenve pillantotta meg saját gyermekkori portréját a herceg magánszobájában.

A portré egy fa panel mögött volt elrejtve, két polc között a herceg irodájában.

Mariana elejtette a tollseprűt.

A vásznra festett lánynak mézszínű szemei, sötét fürtjei és ugyanaz a kis anyajegye volt a jobb füle alatt. Még az a heg is látszott a bal szemöldöke felett, amit Mariana mindig is ismert.

Fehér csipkeruhát viselt, gyöngygombokkal díszítve.

Marianának még soha nem volt ilyen ruhája.

Apja asztalos volt. Anyja mások ruháit mosta. Gyerekkorában az új cipők vásárlása azt jelentette, hogy heteket töltött azzal, hogy csak babot és tortillát evett.

Azonban a lány ő volt.

Remegő lábakkal közeledett, és óvatosan felemelte a keretet. A hátulján egy feliratot talált:

„Az én Aurórám. 1789. március 7-én születtem. 5 éves korában ábrázolták.”

A születési dátuma.

De a neve nem Auróra volt.

És a férfi, aki azt a portrét őrizte, 11 hónapja úgy sétált el mellette, mintha a bútor része lenne.

1808 őszén az Encinos birtok mezők és poros utak között állt Puebla közelében. Birtokosai, a Mendoza család, földekkel, malmokkal és egy házzal rendelkeztek, ahol még a csendek is parancsoknak engedelmeskedni látszottak.

Alejandro Mendoza, Valdeolmos hercege, 35 éves volt, és jóképű, bár megközelíthetetlen férfi hírében állt. Soha nem nősült. Egyedül evett, minden reggel lovagolt, és a keleti szárny függönyeit behúzva tartotta.

Mariana Hernández azért lépett be a szolgálatába, hogy fizessen édesanyja, Catalina gondozásáért.

Catalina köhögése hónapok óta erősödött. Az ács, akit Mariana apának hívott, négy évvel korábban meghalt, így egy kis házzal és adósságokkal maradtak hátra.

Doña Beatriz, a házvezetőnő, elmagyarázta neki a szabályokat:

– Ott fogsz dolgozni, ahol parancsolnak. Nem fogsz fiókokat nyitogatni. Nem fogsz levelezést olvasni. És soha nem fogod vallatni a gazdádat.

Mariana engedelmeskedett.

Egészen addig a csütörtökig.

Lépteket hallott a folyosón, amikor visszatette a portrét a rejtekhelyére. Becsukta az ajtót, felvette a tollseprűt, és elment, a szíve hevesen vert.

A konyhában Doña Petra felnézett a serpenyőről.

– Úgy nézel ki, mintha egy holttestet láttál volna.

Mariana leült a sütő mellé.

– Nem aludtam jól.

A szakács egy csésze forró csokoládét tett elé.

Mariana ivás nélkül tartotta.

A környék leggazdagabb házában látta meg saját arcát.

És most meg kellett tudnom, hogy miért.

Másnap engedélyt kapott, hogy meglátogassa Katalint.

Párnák között ülve találta, amint éppen egy inget foltozott, amire már senkinek sem volt szüksége.

– Anya, befestették valaha az arcomat, amikor kicsi voltam?

A tű mozdulatlan maradt.

–Fested ki magad? Alig volt elég, hogy etessünk.

– Akár ajándék is lehetett volna.

Catalina meghúzta az anyagot.

–Nekünk, szegény embereknek is lehetnek emlékeink anélkül, hogy aranykeretbe akasztanánk őket.

Túl gyorsan témát váltott.

Mariana úgy tett, mintha elfogadná a választ, de búcsúzás közben észrevette, hogy anyja szeme tele van félelemmel.

A következő napokban a szokásos módon dolgozott. Súrolta a padlót, vizet hordott és kirázta a függönyöket.

Belül minden emlék kérdésként kezdett felbukkanni.

A következő csütörtökön visszatért az irodába.

A panelt teljesen zárva találta.

Kinyitotta.

A portré eltűnt.

A semmibe meredt, és úgy érezte, valaki kitörölte az egyetlen bizonyítékát egy olyan igazságnak, amit még mindig nem értett.

Azon a délutánon elment a könyvtárba.

A szolgák szabadidejükben könyveket vihettek magukkal, ezt a szokást Sándor néhai édesanyja alakította ki.

Mariana megkereste a családi anyakönyvet.

Házasságokat, születéseket, vagyonokat és haláleseteket talált. Majd egy rövid megjegyzés:

„1789. március 7. Lánygyermek született a Mendoza házaspártól. Apai végzés alapján elválasztották őket az otthontól.”

Nem volt név.

Nem volt magyarázat.

Csupán egyetlen lányt töröltek ki a történelemből egyetlen mondattal.

– Megtaláltad a jegyzőkönyvet.

Marianna megfordult.

Alejandro az ajtóban állt.

Most először néztem közvetlenül a szemébe.

A mellkasához szorította a könyvet.

– Először a portrét találtam.

A herceg egy pillanatra lehunyta a szemét.

-Tudom.

– Ki az az Auróra?

Alejandro az ablakhoz lépett. Kint egy kertész száraz leveleket gyűjtött.

-A húgom.

Mariana úgy érezte, hogy a levegő túl nehézzé válik.

– A húgod Doña Isabel.

Isabelnek és nekem közös az apánk. Aurorának és nekem is közös az anyánk.

Szünetet tartott.

– Az anyám belehalt a születésébe.

Mariana letette a könyvet az asztalra.

– Mi történt a lánnyal?

Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Apám nem bírta elviselni, hogy lássa őt. Minden alkalommal, amikor sírt, eszébe jutott az a szoba, ahol elvesztette a feleségét. Úgy döntött, hogy odaadja egy olyan párnak, akiknek nem lehet gyermekük.”

Egy ács.

Egy mosónő.

Marianna hátrébb lépett.

-Nem.

–Tizenhat éves voltam, amikor megszülettél. Csak egyszer öleltelek, mielőtt elvittek.

Támaszt keresett az asztal szélén.

– Az anyámat Katalinnak hívják.

– És ő mindig az anyád marad.

– Semmit sem tudsz róla.

–Tudom, hogy megtanított olvasni. Tudom, hogy addig dolgozott, amíg fájni nem kezdett a keze. Tudom, hogy szeretett téged, amikor a családunk úgy döntött, hogy elrejt.

A harag megelőzte a könnyeket.

– Mióta tudod, hogy ki vagyok?

Alejandro lesütötte a tekintetét.

Amikor megörökölte a hagyatékot, dokumentumokat talált az átadásról. Felkutatta a családot, és miután megtudta, hogy a lány jól van, felbérelt egy festőt, hogy megfestse a portréját.