„Volt egy hazugság a házunkban. De ez sosem volt része annak a szeretetnek, amit neked adtunk.”

Mariana a vállának támasztotta a homlokát.

Így maradtak, amíg egy köhögés fel nem ült Catalinát.

Aztán Mariana mesélt neki Rodrigóról.

Az anyja meghallotta, és kért egy dobozt az ágy alatt.

Belül egy bőrtáska volt.

Ez tartalmazta az eredeti megállapodást, amelyet a volt herceg, az ács és Katalin írt alá. Felsorolta benne Auróra nevét, születési dátumát és neveltetésének körülményeit.

– Azért tartottam meg, hogy egy nap bebizonyíthasd, honnan jöttél.

Mariana tartotta a leveleket.

– Anya, senki sem fogja átvenni a helyed.

Katalin a könnyein keresztül mosolygott.

– Akkor védd meg a tiédet.

Alejandro ügyvédje azon a héten megérkezett Pueblából.

Licenciado Salcedonak hívták. Megvizsgálta a megállapodást, a keresztelőlevél másolatát és a volt herceg rendelkezését.

„A portré segíthet megmagyarázni a történetet” – mondta. „De ezekre a dokumentumokra és tanúvallomásokra kell majd támaszkodnunk.”

Marianna figyelmesen hallgatott.

Rodrigo szándékában állt megkérdőjelezni a kilétét, és a hallgatás éveit arra felhasználni, hogy a vitatott vagyon feletti ellenőrzést kérje.

Salcedo azt javasolta, hogy önkéntesen nyújtsák be a dokumentumokat, és kérjék hivatalos elismerésüket, mielőtt Rodrigo rákényszerítené a saját verzióját.

– Meg akarom csinálni – mondta Mariana –, egy feltétellel.

Alejandro várt.

– Nem fognak mindent megváltoztatni holnap. Én akarom eldönteni, mikor hagyom el a szobámat, és milyen nevet használjak.

-RENDBEN.

– És Catalina ellátásban részesül, még akkor is, ha mérges leszek rád.

Alejandro szomorúan nézett rá.

– Soha többé nem kell a szereteteddel megvásárolnod a segítségemet.

Marianna kinyújtotta a kezét.

Óvatosan magához vette.

Rövid gesztus volt.

De egyikük sem akart előbb elengedni.

A nyilvános nyilatkozat megrázta a régiót.

Egyesek azt állították, hogy mindig is különleges eleganciát ismertek fel Marianában. Mások okot találtak arra, hogy Catalináról zúgolódjanak.

Mariana meghallotta, hogy egy látogató „opportunistáknak” nevezi az anyját.

– Az a nő, akiről beszélsz, etetett és tanított meg olvasni – felelte –, elmehetsz, ha kellemetlenül érzed magad amiatt, hogy megvédelek.

Alejandro, aki a szobában tartózkodott, odahívta a szolgálót, hogy kísérje a látogatót a kocsijához.

Rodrigo benyújtotta a panaszát.

A folyamat hónapokig tartott.

Catalina ágyából tett nyilatkozatot egy közjegyzőnek. A volt titkár megerősítette a kézbesítést. A plébániai anyakönyvi kivonat megegyezett a megállapodással.

Az egyik meghallgatáson Rodrigo ragaszkodott ahhoz, hogy Alejandro szándékosan rejtette el a húgát.

A herceg nem tagadta.

– Elhalasztottam egy igazságot, amit tudnia kellett volna.

– Hogy megtartsa az ingatlanok feletti ellenőrzést?

–Félelemből. Ez nem igazolja, amit tettem.

Mariana a helyéről hallgatta.

Ez a késlekedés fájt neki.

De amikor látta, hogy idegenek előtt bevallja, elkezdte elhinni a bocsánatkérését.

Amikor rá került a sor, hogy megszólaljon, Rodrigo megpróbálta úgy bemutatni, mint egy pénztől elkápráztatott lányt.

– Mit remél elérni ezzel az állítással?

Mariana a maga előtt lévő levelekre nézett.

– Az én történetem. A választás lehetősége. És hogy soha többé senki ne fenyegesse meg anyámat azzal, hogy aláírásra kényszerítsen.

A határozat elismerte Rodrigo személyazonosságát, és elutasította a vagyonra vonatkozó igényeit.

Köszönés nélkül távozott.

A lépcsőn Alejandro megkérdezte:

-Hogy érzed magad?

Marianna néhány másodpercig gondolkodott.

-Éhes.

Doña Petra azonnal kinyitotta a kosarat, amit cipelt.

– Ezért hoztam ennivalót.

Leültek mindhárman sajtos kenyeret enni.

Marianna nevetni kezdett.

Alejandro követte őt.

Hónapokig tartó gyötrelem után már olyan apróságok miatt is aggódhattak, mint a ruhájukon lévő morzsák.

Izabella röviddel ezután megérkezett a fővárosból.

Belépett a könyvtárba, Marianára nézett, és ledobta a kesztyűjét.

– Szóval van egy nővérem, és senki sem akarta elmondani nekem.

Alejandro megpróbálta elmagyarázni.

Isabel intett, hogy odébb áll, és megölelte Marianát.

–Majd később megbeszéljük vele. Először is, szeretnélek megismerni téged.

A ház hangokkal kezdett megtelni.

Mariana megtanulta átnézni a számlákat, meghallgatni a bérlőket és kiszámítani a malom szükségleteit. Beatriz megtanította neki, hogy ugyanolyan komolysággal vezesse a háztartást, mint ahogyan korábban az ezüstöt polírozni tanította.

Azt is megtudta, hogy Alejandro veszített kártyázásban, és hogy Isabel katasztrófává tudott változtatni egy táncórát.

Azokon a délutánokon a nevetés egészen a konyháig eljutott.

Katalin a tél végén meghalt.

Mariana fogta a kezét.

Hónapok voltak arra, hogy titkok nélkül beszélgethessenek, emlékezzenek az ácsmesterre, és együtt olvassák el gyermekkori történeteiket.

Mielőtt lehunyta volna a szemét, Katalin suttogta:

–Újra kinyitnám azt az ajtót. Újra téged választanálak.

Alejandro részt vett a temetésen.

Amikor a többiek elmentek, ő Marianánál maradt.

– Nem tudom, hogyan jutok haza nélküle – mondta a húga.

Felajánlotta neki a karját.

Lassan sétáltak, anélkül, hogy megpróbálták volna betölteni a csendet.

Los Encinosba érkezve Petra forró kávéval várta őket.

Isabel meggyújtotta a kandallót.

Mariana azon az estén olyan emberek között sírt, akik nem kérték, hogy hagyja abba.

Három év telt el.

A gyermekportré elhagyta rejtekhelyét, és a hallban helyezték el, egy másik mellett, amelyen Mariana úgy jelent meg, ahogyan akkoriban volt.

Úgy döntött, hogy megtartja Hernández nevét.

Mindkét festmény alatt ez állt:

„Aurora Mariana Hernández Mendoza. Szeretett lányom és nővérem.”

Egyik reggel belépett az irodába és felhúzta a függönyöket.

Alejandro felnézett.

– Dolgoztam.

—Fénnyel is lehet dolgozni.

Letette a tollat.

Két ló várakozott kint.