Catalina úgy hitte, hogy egy jótevő a falu gyermekeit akarja lefesteni.

Később a Hernandez család elköltözött. Az ács munkát keresett, Catalina pedig el akart menekülni azok elől, akik ismerték a titkot.

Alejandro elvesztette a nyomát.

Amíg Mariana meg nem érkezett a haciendába más vezetéknévvel, sapka alá rejtett hajjal, és a plébános írásos ajánlásával.

– Hetekkel később felismertelek – vallotta be. – Felnéztél, miközben felkapcsoltál egy lámpát. Láttam anyám szemét.

Mariana összekulcsolta a kezét.

– És hagyta, hogy folytassam a padló takarítását?

Védekezés nélkül fogadta a kérdést.

-Igen.

– Miközben pénzt számoltam, hogy gyógyszert vegyek anyának.

–Küldtem segítséget az orvoshoz. De beszélnem kellett volna veled.

– Miért nem tette meg?

Alejandro a kezeit bámulta.

– Azt hittem, minden dokumentumot ellenőriznem kell. Minden nehézséget meg kell oldanom. Találnom kell egy módot, hogy elmondjam neked anélkül, hogy tönkretenném az életedet.

Felemelte a tekintetét.

– Én is féltem, hogy elutasítasz. Ezt a félelmet kifogásokká alakítottam. Sajnálom.

Mariana utasításokra vagy igazolásokra számított.

A bocsánatkérés jobban lefegyverezte, mint bármilyen magyarázat.

– Látni akarom a portrét.

Alejandro felvezette a szobájába.

A kis festmény az ágy mellett volt.

„Csak akkor rejtettem el, amikor takarítottak” – mondta. „Évekig ez volt az utolsó dolog, amit lefekvés előtt láttam.”

Mariana a fehér csipkébe öltözött lányra nézett.

Aztán elment, bizonytalanul, hogy megölelje-e, vagy soha többé ne látja-e.

Alejandro két hétig tiszteletben tartotta a távolságtartást.

Mariana megtartotta az állását, de a férfi kérte, hogy bármikor meglátogathassa Catalinát, amikor csak szüksége van rá.

Az orvos egyre gyakrabban kezdett látogatni. Megérkezett a tűzifa, az élelem és egy vastag takaró.

Mariana értékelte a segítséget, ugyanakkor attól is félt, hogy minden egyes ajándék arra kényszerítené, hogy elfogadjon egy olyan családot, amelyet még mindig idegennek érzett számára.

Aztán megérkezett Don Rodrigo Mendoza.

Sándor unokatestvére volt, egy elegáns férfi, aki úgy beszélt az Encinos földjeiről, mintha azok már eleve az övéi lennének.

Egy ügyvéd kísérte, kezében egy duzzadt aktatáskával.

Ahogy elhaladt Mariana mellett, Rodrigo mormolta:

– Ha az a lány él, a nagybátyám rendelkezését felül kell vizsgálni.

Abbahagyta a korlát polírozását.

Azon az estén megkérdezte Doña Petrát.

A szakács néhány másodpercig hallgatott.

– Itt voltam, amikor elvittek.

Marianát új fájdalom hasította belé.

Mindenki tudta?

– Nagyon kevesen. És néhányunknak túl sokáig tartott megérteni, hogy az engedelmesség kárt is okozhat.

Petra leült vele szemben.

A korábbi herceg rendelkezést hagyott a családi birtokokkal kapcsolatban: ha Sándor után nem lennének leszármazottai, a földek Aurorára szállnának, akinek létezését egy bizalmas dokumentumban elismerte. Izabella külön vagyonnal rendelkezett, amelyet saját anyjától örökölt.

Rodrigo évekig reménykedett abban, hogy Aurora soha nem jelenik meg.

Adósságokat halmozott fel arra a vagyonra támaszkodva.

– Számára te egy akadály vagy – figyelmeztette Petra. – Vagy egy lány, akit manipulálhat.

Rodrigo 3 nappal később talált rá a gyümölcsösben.

Mariana mentát vágott.

– Miss Hernandez. Vagy talán Mendozának kellene hívnom.

Az ollókat egy kosárra tette.

– Mit akarsz?

Mosolygott.

–Segíts neki. Az unokatestvérem tudatlanul tartotta, miközben élvezte a jogosan őt megillető gazdagságot.

Ezek a szavak valódi sebet érintettek.

Rodrigo tudta.

Elővett egy dokumentumot.

– Én finanszíroznám a követelést és kezelném az ingatlanokat. Ön jelentős jövedelemre tenne szert.

Marianna lassan olvasott.

A javaslat Rodrigónak adta az adminisztrációt 20 évre és a jövedelem 60%-át.

– Úgy hívják, hogy segítek majdnem mindent megtartani.

A mosoly eltűnt.

– Nélkülem továbbra is szolgáló marad.

Mariana érezte, hogy remegnek a térdei.

De nem sütötte le a szemét.

– Engem már felnőttem. Meg tudom oldani. Amit viszont nem fogadok el, az az, hogy fizessek neki azért, hogy az életemről döntsön.

Rodrigo összehajtotta a papírt.

– Az anyjának talán meg kell magyaráznia, miért rejtette el a herceg egyik lányát.

Mariana elsápadt.

– Hagyd őt békén.

– Akkor gondold át alaposabban az ajánlatomat.

Elment, otthagyva a nőt a növények között, akinek a keze megdermedt.

Azon az éjszakán Mariana Alejandrót kereste.

Azt vette észre, hogy a lovát keféli.

Elmesélte neki az egész beszélgetést.

Letette az ecsetet.

– Nem engedem, hogy megfenyegesse Catalinát.

– Látnom kell a dokumentumokat. Még azokat is, amelyek árthatnak nekünk.

Alejandro bólintott.

Most először nem a múlttal kapcsolatos kérdésekre kért választ tőle.

Részt akart venni abban, ami elkövetkezett.

Mielőtt visszatért volna a haciendába, Mariana meglátogatta az anyját.

Leült az ágy mellé.

–Találtam egy portrét. Alejandro elmondta, ki a lány.

Katalin sírni kezdett.

– Olyan sokszor gondoltam rá, hogy elmondom neked.

– Miért nem tetted meg?

Az anyja nehezen lélegzett.

–Adtak nekünk egy lányt, és olyan feltételeket, amelyek élethosszig tartó kötelezettségnek tűntek. Ha megszólalnánk, nem kapnánk többé segítséget. Attól féltem, hogy érted is jönnének.

Katalin megfogta a kezét.

–Amikor apád meghalt, el akartam mondani neked. De annyira szenvedtél… Aztán meggyőződtem róla, hogy a hallgatás megvéd téged. Nem tudom, mikor kezdett el engem megvédeni a félelemtől.

Marianna is sírt.

– Azért szerettél, mert nem lehettek gyerekeid?

–Szerettelek, mert a karjaimban tartottalak, és abbahagytad a sírást. Aztán, mert nevettél, mert mindent kérdeztél, mert önmagad voltál.

Catalina végigsimított az ujjain.