Mariana továbbra is esetlenül lovagolt. A bátyja ragaszkodott hozzá, hogy tanítsa, ő pedig minden botlásért őt hibáztatta.
Mielőtt elment, megállt a kis portré előtt.
A lány még mindig a piros párnáján ült.
Már nem tűnt elhagyatottnak.
Alejandro közeledett.
– Eljössz?
Mariana a kertre néző bejárati ajtóra nézett.
Emlékezett Catalina kezére a haján, apja műhelyében a fa illatára és Petra kosarára a lépcsőn.
Aztán megfogta a testvére karját.
– Igen. De ha elesem, magyarázd el Isabelnek.
Alejandro elmosolyodott.
Együtt távoztak.
Mariana ezúttal nem vitt tollseprűt, és nem is nézett le.
És tudta, hogy visszatérte után valaki várja majd, hogy meghallgassa, hogyan boldogult.
