Börtönbe zárta a testvérét, de megtartotta a földjét… nem sejtve, hogy 12 peso miatt elpusztulhat.
1938. november 17-én reggel 5 vidéki őr érkezett a Los Arrayanes tanyára, mielőtt a nap felbukkant volna a Jalisco-hegység mögött.
Nem mutattak fel elfogatóparancsot. Nem kerestek tanúkat. Még Jacinto Serranót sem engedték befejezni a csizmájának felvételét.
Benigno Correa parancsnok leszállt a karám előtt, és két szarvasmarhára mutatott, amelyekre a Barragán tanya vasbélyegét ragasztották.
– Letartóztatásban van marhazsírozás miatt.
Jacinto zavartan nézte az állatokat. Előző este még nem voltak ott.
– Valaki betette őket, amíg aludtunk.
– Ezt elmagyarázhatja a bírónak.
Dolores, a felesége, egyik kezét a hasára téve jött ki a házból. Hét hónapos terhes volt, és alig tudott fürgén járni.
– Hová viszik őt?
Senki sem válaszolt neki.
Tomás, a 13 éves legidősebb fiú, az apja felé rohant, de egy őr puskatussal ellökte magától.
Jacintót megkötözött kézzel kényszerítették felpattanni a nyeregbe. Mielőtt a lovak elindultak volna, a fiára nézett.
– Vigyázz az édesanyádra! Ne hagyd el a kukoricaföldet!
-Apu!
Jacinto még mondani akart valamit, de a parancsnok rátámadt a lóra, és a kíséret elhajtott a poros úton.
Az utolsó kanyarban Jacinto elfordította a fejét. Dolores még mindig a ház előtt állt, kicsiny a hatalmas ég alatt, egyik kezével a hasát, a másikkal Tomást fogta.
Akkor látta utoljára a földjét tulajdonosának.
Jacinto 39 éves volt. Gyermekkora óta művelte azt a földet. 1936-ban, a Lázaro Cárdenas kormánya által végrehajtott földújraelosztás során törvényesen 4 hektárt kapott.
Nem egy tanya volt, de a családja számára az egész világot jelentette.
Kukoricát, babot és tököt termesztettek. Volt három tehenük, két öreg ökrök, több csirkéjük és egy Lucero nevű szamáruk. A birtok északi végén egy kis forrás csörgedezett, amely soha nem apadt ki.
Az a tavasz volt a szerencsétlenség igazi oka.
A több mint 700 hektáros birtok tulajdonosa, Don Eusebio Barragán évek óta vágyott rá. A száraz évszakban legelői porrá váltak, miközben a víz tovább folyt Jacinto földjein.
Először megpróbálta megvenni a szalagot.
„Elég pénzt adok neked, hogy elvihesd a családodat a faluba” – ajánlotta fel.
– A családom nem akar faluba költözni.
– Akkor vegyél magadnak egy másik darab földet.
– Ezen az apám neve, a feleségem verejtéke és a fiam sírja szerepel. Nem eladó.
Miguelito, Jacinto és Dolores második fia, négyéves korában tífuszban halt meg. Egy fiatal mesquite fa alá temették el a forrás közelében. Attól kezdve Jacinto soha senkinek nem engedte meg, hogy elmozdítsa azt a keresztet.
Don Eusebio a fára nézett, és hidegen elmosolyodott.
– Vidéken a dolgok nagyon gyorsan gazdát cserélhetnek.
– Talán a föld – felelte Jacinto. – A holtak nem.
Az ellopott szarvasmarhák egy hónappal később újra előkerültek.
Jacinto 17 napot töltött bezárva egy vályogházba a Sayula bíróság mögött. Az egyetlen látogatója Anselmo atya volt, egy 56 éves pap, aki leveleket írt az írni nem tudó parasztoknak.
– Minden túl jól el van rendezve – mondta a pap. – A jószágok, a tanúvallomások, sőt még a dátumok is.
– Don Eusebio vizet akar.
– Ki ismerte annyira a karámokat, hogy beengedje azokat az állatokat anélkül, hogy felébresztené a családot?
Jacinto a szomszédaira, a mezőgazdasági munkásokra és a farmon élő férfiakra gondolt. Aztán eszébe jutott néhány lábnyom a kerítés mellett. Olyan csizmák nyomai voltak, amelyeknek a sarkában begörbült szög volt.
Ismertem azokat a csizmákat.
Leandro Serranóéi voltak, az öccséé.
Jacinto el akarta utasítani az ötletet. Leandro már tucatszor evett az asztalánál. Gyerekkorában cipelte Tomást, és segített ásni Miguelito sírját.
Évek óta a forrást bámulta olyan mohósággal, amit úgy tett, mintha leplezne.
A tárgyalás december 4-én kezdődött.
Casimiro Robles bíró meghallgatta Don Eusebio embereit, akik azt állították, hogy a marhaösvényt követték Jacinto karámjáig. Ezután beidézték a főtanút.
Leandro fehér ingben, új kalapban lépett be, és a padlóra szegezte a szemét.
Jacinto lélegzete elállt.
„Látta, hogy a vádlott ellopta a marhákat?” – kérdezte a bíró.
Leandro összeszorította a száját.
– Igen. Láttam, amint két szarvasmarhát terelik kora reggel.
Jacinto nem kiabált. Nem sértegette. Csak ránézett.
Leandro fel sem nézett.
– Miért nem jelentette azonnal?
– Mert a bátyám. Reméltem, hogy visszaadja az állatokat.
A bíró bűnösnek találta Jacintót. 30 nap börtönbüntetésre ítélte, és majdnem egy évnyi munkával egyenértékű pénzbírságot szabott ki rá.
A legszörnyűbb rész azonban a végén jött.
—Amíg az ejido tulajdonjogának jogszerűségét felülvizsgálják, a földterület ideiglenes vagyonkezelés alatt marad.
Anselmo atya lehunyta a szemét. Aztán megértette, hogy a marhák miatti tárgyalás csak ürügy volt arra, hogy elvegyék a földjét.
A következő napokban Leandro dokumentumokat mutatott be, amelyek igazolták, hogy az 1936-os földadomány hamisított aláírásokat tartalmazott. Arnulfo Baeza közjegyző hitelesítette azokat, Robles bíró pedig átadta a földterület feletti rendelkezést Don Eusebionak.
Amikor Jacintót 1939 januárjában kiengedték a börtönből, nem maradtak jószágok. Az ökröket eladták, a csirkék eltűntek, a felhalmozott termést pedig a ranchra vitték.
Tomásnak csak úgy sikerült megmentenie Lucerót, hogy elrejtette egy szomszéd pajtájában.
Jacinto szürke ég alatt sétált vissza. A fia meglátta őt a kukoricaföldről, és odaszaladt, hogy megölelje.
