– Nem tudtam megállítani őket, apa.

– Gondoskodtál az édesanyádról. Megtetted, amit kértem.

Dolores megjelent az ajtóban egy újszülött kislánnyal a karjában.

Jacinto mozdulatlan maradt.

– Guadalupe a neve – mondta. – De mi Lupitának hívjuk.

Remegő kézzel fogadta a lányát. A lány kinyitotta a szemét, és megszorította az egyik ujját.

Jacinto sírás nélkül tűrte a börtönt. Könnyek nélkül hallgatta végig testvére hazugságait. De amikor a fogsága alatt született gyermeket tartotta a karjában, lehajtotta a fejét és zokogott.

– Bocsáss meg, hogy nem voltam itt.

– Nem a te döntésed volt – felelte Dolores.

– Megígértem neki, hogy soha semmiben sem fog hiányt szenvedni.

–Akkor tartsd be az ígéretedet. De ne keverd össze azt, hogy mindent megadsz nekik, azzal, hogy soha nem esel el. Néha az egyetlen dolog, amit egy apa adhat a gyerekeinek, az a példamutatás, hogyan keljenek fel.

Ugyanazon az estén Dolores elmondta neki, hogy Leandro beköltözött a régi családi házba, amely az elkobzott földterületen belül volt. Don Eusebio megígérte neki a föld egy részét és pénzt a tanúvallomásáért.

Jacinto ökölbe szorította a kezét.

– Holnap elmegyek megkeresni.

– Hogy megölje?

-Nem tudom.

Dolores betette Lupitát a kiságyba.

– Ha véres kézzel térsz vissza, Don Eusebio valami fontosabbat lopott el, mint a földet.

Jacinto egész éjjel ébren volt.

Hajnalban Anselmo atyához ment, nem a testvéréhez.

Négy órán át rekonstruálták a dátumokat, neveket és beszélgetéseket. A pap panaszt fogalmazott meg a Guadalajarai Mezőgazdasági Minisztérium számára, és egy másik másolatot elküldött az állami kormánynak.

„És mi van, ha senki sem válaszol?” – kérdezte Jacinto.

– Majd újra elküldjük.

– Don Eusebio meg tudja venni a bírákat.

– Talán. De nem lehet mindenkit örökre megvenni.

Amíg várakozott, Jacinto napszámosként kezdett dolgozni Don Hilario Mendoza mellett. Naponta másfél pesót és hetente egy adag kukoricát kapott.

Tomás szombatonként tűzifát aprított és a piacon árulta. Dolores ingeket varrt egy olajlámpa fényénél, miközben szoptatta Lupitát.

Hónapokig babon, tortillán és egy olyan makacsságon éltek, amit egyikük sem mert reménynek nevezni.

Májusban megérkezett Guadalajarából Salvador Quiñones felügyelő. Két napig átnézte a dokumentumokat, beszélt a bíróval, és meglátogatta Don Eusebio birtokát.

Nem interjút készített Dolores-szel vagy Tomással.

Két héttel később bizonyítékok hiányában elvetette a feljelentést.

Jacinto háromszor elolvasta a határozatot, összehajtotta, és kiment a teraszra.

– Vesztettünk – mormolta.

Dolores leült mellé.

– Egy választ vesztettünk el, nem az igazságot.

– Az igazság nem táplálja a gyermekeinket.

– Még nem. De a félelem sem az.

Júliusban Jacinto elment az elkobzott vagyonhoz.

Leandrót abban a székben találta ülve, amely valaha az apjuké volt. Mögötte Don Eusebio szarvasmarhái legelésztek. Néhány méterrel arrébb Miguelito keresztje még mindig ott állt.

Leandro elsápadt.

– Nem akarok semmi bajt.

Jacinto előrelépett, mígnem elé állt.

– A házam alatt aludtál. A feleségem szolgált fel ételt. A fiam nagybácsinak nevezett.

– Nekem is jogom volt ahhoz a földhöz.

– Akkor munkát vagy segítséget kellett volna kérned tőlem. Nem pedig eladnod a nevemet.

– Te mindig mindent megkaptál.

– Kaptam 4 hektárt, és 22 évig műveltem.

Leandro egy falnak támasztott vadászpuskát keresett, de Jacinto nem jött közelebb.

„Addig tudnék verni, amíg fel nem kelnél” – mondta. „Hónapok óta erről álmodozom. De ha megütlek, holnap is áruló maradsz, én pedig elkezdek hasonlítani azokra, akik elpusztítottak minket.”

– Azért jöttél, hogy megbocsáss nekem?

– Nem. Még nem tehetem. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, az igazság mindig talál egy rést, amin bejuthat.

Jacinto megfordult és elment.

Egy hónappal később egy tűzvész öt viskót pusztított el a tanya legszegényebb részén. A lángok a szél hajtotta őket, amikor valaki felkiáltott, hogy Doña Inocencia, egy 81 éves özvegyasszony, még mindig bent van.

Jacinto átáztatott egy zsákot, befedte a fejét, és bement a füstbe.

Az idős asszonyt egy ruhakupacba kapaszkodva találta. A mennyezet már kezdett beomlani, amikor felkapta és bevitte az égő ajtón.

Aztán vödörlánccá szervezte a szomszédokat. Hajnalig dolgoztak. Elvesztették az otthonaikat, de senki sem halt meg.

Jacinto végül korom borította be magát, megégett kézzel és sajgó tüdejű volt.

Doña Soledad, Don Hilario felesége sírva lépett oda.

– Azt hittem, elloptad azokat a marhákat.

– Sokan hitték.

– De a tolvaj nem azért megy be egy égő házba, hogy megmentsen egy asszonyt, akinek nincs semmije.

Azon az estén Doña Soledad felkereste Anselmo atyát. Bevallotta, hogy a letartóztatás előtti napokban látta Leandrot találkozni Baeza közjegyzővel és Don Eusebio egyik ügyvédjével. A félelemtől hallgatott.

Most már készen állt a tanúvallomásra.

Más szomszédok is beszélni kezdtek. Az egyikük emlékezett rá, hogy látott egy szekeret a haciendából a karám közelében. Egy másik hallotta a parancsnokot azt mondani, hogy Jacinto még a tárgyalás kezdete előtt elveszíti a földjét.

A csend most először váltott másik oldalt.

Don Eusebio küldött egy embert, hogy megfenyegesse Jacintót.

– Hagyd el Jaliscót a családoddal. Ha továbbra is pakolgatod a papírokat, valami történhet a gyerekeiddel.

Jacinto menekülésre készen tért haza.

Dolores meghallotta a fenyegetést, és megrázta a fejét.