„Találkoztam egy csodálatos herceggel a vonaton” – mondta az apjának; és akkor kinyílt az ebédlő ajtaja.
A férfi, aki úgy döntött, hogy megállítja az órát
Az Estrella del Golfo gőzhajó olyan hevesen dőlt meg, hogy Leonor Montemayornak mindkét kezével a korlátba kellett kapaszkodnia. A hullámok a hajótestnek csapódtak, a szél habot korbácsolt fel a tengerből, a felhők pedig szürke komorsággá változtatták a délutánt.
A legtöbb utas a kabinjában maradt. Leonor azonban inkább a hideget tűrte, mint a nedves fa szagát és azoknak a sírását, akik elvesztették a tengeribetegség elleni csatát.
Néhány lépésnyire társa, Doña Mercedes Ibarra, egy narancsvirágvízzel átitatott zsebkendőt szorított az orrához.
– Leonor, könyörgök. Menjünk vissza, mielőtt egy hullám a tengerbe sodor minket.
„Ha lezuhanok, illatok, csirkék és beteg utazók között fogok megfulladni. Itt legalább a halálnak kellemesebb a tája.”
Doña Mercedes már éppen meg akarta feddni, amikor a fedélzeten csizmák határozott dobogása hallatszott. Egy magas férfi bukkant elő a sós ködből, kifogástalanul szabott fekete kabátban. Odalépett a korláthoz, és olyan komor arckifejezéssel bámulta a vizet, hogy Leonor nem tudta türtőztetni magát.
„Ha azon gondolkodsz, hogy beugrasz” – mondta –, „azt javaslom, várj, amíg áthaladunk a homokpadokon. Ilyen sekély vízbe zuhanni meglehetősen megalázó tragédia lenne.”
Az idegen elfordította a fejét.
Hozzászokott, hogy az emberek lehalkítják a hangjukat, amikor belép egy szobába. Sötét haja, szigorú arca és szürke szeme mély fáradtságról árulkodott. Egy pillanatra meglepettnek tűnt, majd egy szinte észrevehetetlen mosoly lágyította meg az arcát.
– Köszönöm az ajánlást. Nem terveztem ugrani, bár miután két órán át hallgattam egy kereskedőt, aki lovai családfáját magyarázta, az óceán kezdett ésszerű alternatívának tűnni.
– Elkövette azt a hibát, hogy érdeklődőnek tűnt.
– Csak udvarias voltam.
– Hosszú úton a túlzott udvariasság az elítélés egyik formája.
A férfi röviden felnevetett. Leonor észrevette, hogy ez nem egy begyakorolt nevetés volt a szalonba, hanem egy őszinte reakció, ami láthatóan még őt is meglepte.
Doña Mercedes nehezen feltápászkodott és Leonorhoz lépett.
– Tartsa a távolságot – suttogta. – Az az úriember egy titkárnővel, két szolgával és egy egész családnak elegendő poggyásszal lakott. Nagyon tekintélyes földbirtokos lehet.
Az idegen meghallotta a figyelmeztetést. Az arckifejezése azonnal megváltozott. Kiegyenesedett, és ismét magába burkolózott az áthatolhatatlan hidegségbe.
Leonor megértette, hogy a férfi arra számít, hogy félénk vagy önző fiatal nővé válik.
– Elnézést kérek a merészségemért – mondta. – Nem tudtam, hogy egy ilyen fontos emberrel osztozom a korláton. Ha tudtam volna, az óceán mélyebb részét javasoltam volna.
Ránézett, és akarata ellenére ismét elmosolyodott.
– Kérlek, ne változz át.
– Nem állt szándékomban megtenni.
A férfi a horizontot nézte, mielőtt megszólalt.
–Kössünk egyezséget. Amikor Veracruzba érünk, visszatérünk a kötelességeinkhez. De az út hátralévő óráiban nem akarok földről, szerződésekről, aratásról vagy vezetéknevekről beszélni. Itt csak Alejandro szeretnék lenni.
Nem említette a családját vagy a vagyonát. Leonor megértette, hogy nem próbálja megtéveszteni. Csak néhány óra szabadságot kért.
– Akkor én csak Leonor leszek.
Kezet fogtak, miközben a hajó egy újabb hullámon közeledett.
Az ezt követő beszélgetés minden udvarias szóváltáshoz foghatót felülmúlt, amilyet Leonor valaha is folytatott egy szalonban. Regényekről, oktatásról, mezőgazdasági gépekről és az új vasutakról beszélgettek, amelyek átalakították Mexikót. Alejandro intelligensen beszélt, de azt is tudta, hogyan kell hallgatni. Nem színlelt érdeklődést Leonor véleménye iránt, hogy a lány kedvében járjon; megkérdőjelezte, kikérdezte őket, és amikor a lány bebizonyította, hogy igaza van, Leonor beismerte anélkül, hogy megalázónak érezte volna magát.
Leonor elmondta neki, hogy az apja tanította meg neki, hogyan kell átnézni a könyvelési könyveket és a szerződéseket.
– Nem tartottad helytelennek így nevelni egy lányt? – kérdezte Alejandro.
– Apám helytelennek tartja, ha valaki anélkül ír alá egy dokumentumot, hogy megértené azt.
– Ebben a tekintetben több józan esze van, mint sok üzletembernek, akikkel tárgyalnom kell.
Alejandro egy három évig tartó aszály sújtotta farm munkásairól beszélt. Csatornarendszert kellett építenie, de a finanszírozáshoz egy olyan befektetővel kellett együttműködnie, akivel még nem találkozott.
– Mi van, ha az a férfi elviselhetetlennek bizonyul?
– Elviselem a haragját, ha a megállapodás 200 családot ment meg.
– Úgy beszél, mintha az élete mindenkié lenne, csak őrá nem.
A kérdés szóhoz sem jutott.
– Talán így van.
Majdnem három órán át a merev, kimerült férfi átalakult valaki mássá. Beszélt a lovakról, amelyeket nevelt, a könyvekről, amelyeket titokban olvasott a végtelen értekezleteken, és az anyjáról, aki megtanította neki, hogy a hatalmas vezetéknév nem kiváltság, hanem adósság.
Leonor felfedezte, hogy szigorúsága mögött egy érzékeny férfi áll, aki túl sok éven át nem engedett meg magának gyengeségeket.
Amikor a gőzhajó befutott Veracruz kikötőjébe, egy sípszó jelezte a fegyverszünet végét. Hinták, teherhordók és kereskedők várakoztak a dokkon. Alejandro elővett egy aranyórát, kinyitotta a tokot, és megnézte az időt.
A száraz hang, ahogy bezárult, mintha két világot választott volna el egymástól.
Szolgái közeledtek. Egy sovány titkárnő átnyújtott neki egy dokumentumokkal teli mappát. Alexander arca ismét megkeményedett.
– Kellemes utazás volt, Leonor kisasszony.
A hivatalos hangnem jobban fájt neki, mint amennyire be akarta vallani.
