– Sok sikert kívánok a feladataihoz, Alejandro úr.

Úgy tűnt, mintha hozzá akarna tenni valamit, de csak meghajtotta a fejét. Leonor hátra sem nézve távozott Doña Mercedesszel.

Az eső már azelőtt elkezdődött, hogy elhagyták volna Veracruzt. Estére a Córdobába vezető út sárfolyammá változott. Az egyik kocsikerék beszorult, és a kocsis azt mondta, hogy túl veszélyes lenne továbbmenni.

Az El Venado de Oro fogadóban találtak menedéket, ami tele volt utazókkal. Leonornak sikerült asztalt szereznie a kandalló mellett, és éppen teát töltött Doña Mercedesnek, amikor az ajtók hirtelen kivágódtak.

Alejandro ázva lépett be az esőtől, mögötte a titkárnője.

Amikor meglátta, mozdulatlan maradt.

„Úgy tűnik, a való világ is elsodorta a vihart” – mondta.

Leonor örömöt érzett, amit gyorsan megpróbált elrejteni.

– Talán a világ megpróbálja pihenésre kényszeríteni.

A fogadós közölte velük, hogy nincsenek szabad különtermek vacsorára. Doña Mercedes és a titkárnő jelenlétében Alejandro jelenlét nélkül osztozhatott Leonor asztalánál.

Az esti fogás egy olyan sűrű és szürke birkahúsleves volt, hogy Sándor látható aggodalommal vizsgálgatta.

– Azt hiszem, a szakács megpróbált megfőzni egy takarót – jegyezte meg Leonor.

Alejandro olyan hangos nevetésben tört ki, hogy a titkárnője majdnem elejtette a dokumentumokat.

– Ettem már rosszabbat is.

-Ahol?

– Olyan férfiak vacsoráin, akik katasztrofális szerződések elfogadására akartak rávenni.

A formalitás eltűnt. Órákon át beszélgettek a tűz mellett, miközben a vihar a tetőt csapkodta. Alejandrónak nem kellett senkit vezetnie, vagy a veszteségeket számolnia. Leonornak sem kellett aláásnia az intelligenciáját ahhoz, hogy kellemes legyen. Egyenlőek voltak, és ez az érzés ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyen veszélyes.

Másnap reggel köd borította az udvart. Először Eleanor hintóját készítették elő.

Alejandro kiment elbúcsúzni. Az egyik kezében az aranyóráját tartotta, de nem nyitotta ki a tokot.

– Leonor kisasszony, szeretném…

– Don Alejandro – vágott közbe a titkára –, 15 percen belül indulnunk kell. Ha délig nem érünk oda a haciendához, a befektető visszavonhatja az ajánlatát. E tőke nélkül a csatornaépítési munkálatokat fel kell függeszteni.

Alexander Leonorra nézett. Fájdalmas küzdelem tükröződött a szemében. Megkérdezhette volna a címét, ígérhetett volna neki egy levelet, vagy elhalaszthatta volna az utat, de 200 család sorsa függött attól a megállapodástól, amelyet alá kellett írnia.

Végül eltette az órát.

– Jó utat, kisasszony!

Leonor megértette, hogy ő választotta a feladatait. Bár tiszteletben tartotta az értelmet, az elutasítás mégis szíven ütötte.

– És te, Don Alejandro.

Beszállt a hintóba. Ezúttal kinézett az ablakon, és látta, ahogy az eltűnik a ködben, szolgákkal, dokumentumokkal és kötelezettségekkel körülvéve.

Alejandro néhány perccel később beült a saját autójába. Hatalma, pénze és az ország középső részén jól ismert vezetékneve volt, de ahogy Córdoba felé autózott, úgy érezte, hogy feladta az egyetlen dolgot, amit valaha is akart magának.

A La Esperanza birtok nyitott kapukkal, égő lámpákkal és a kéményekben égő cédrus illatával fogadta Leonort. Don Rafael Montemayor lement a lépcsőn, hogy megölelje lányát.

Meglehetősen gazdag ember volt, mégis tintát használt az ingmandzsettáján, és név szerint szólította munkásait. Leonor még gyerekkorában özvegyült meg, és elhatározta, hogy úgy neveli fel, hogy soha többé ne legyen szüksége férje szánalmára.

– Épp időben érkeztek – jelentette be. – Az öntözési projekt fő partnere ma itt lesz, hogy aláírja a szerződést.

-Ma?

–Övé a régió legerősebb mezőgazdasági konglomerátuma. Azt mondják, 20 lépésről is megtalálja a megtévesztő záradékot. Azt is mondják, hogy soha nem mosolyog.

– Elbűvölőnek tűnik.

– Fiatal, intelligens és egyedülálló.

Leonor felsóhajtott.

– Atyám, ne csinálj házassági bemutatót a tárgyalásból.

– Csak fontos üzleti tényeket említettem.

Don Rafael megmutatta neki a terveket. A projekt egy folyót kötne össze az aszály sújtotta földekkel, és lehetővé tenné számos közösség számára a termés visszaszerzését. Új partnere földet és tőkét biztosítana; a Montemayor család biztosítaná a gépeket és a mérnököket.

Leonor átnézett 2 oldalt, és hibát talált a karbantartási költségekben.

– Ha a partnered olyan zseniális, mint ahogy mondod, akkor rájön.

– Ezért reméltem, hogy ott leszel.

Miközben a dokumentumokat rendezgette, Don Rafael észrevette lánya szomorúságát.

– Történt valami az utazás alatt?

Leonor a tüzet bámulta.

–Találkoztam egy férfival a gőzhajón. Nem úgy kezelt, mintha a gondolataim csak díszlet lennének. Néhány órára úgy éreztem, beszélhetek anélkül, hogy bocsánatot kellene kérnem a túl sok tudásomért.

– Úgy tűnik, ez egy fontos felfedezés.

– Újra találkoztunk a fogadóban. Ma reggel mondani akart nekem valamit, de úgy döntött, hogy elmegy, hogy aláírjon egy szerződést.

– Talán mások is erre a szerződésre támaszkodtak.

– Tudom. Ez a legrosszabb az egészben. Nem gyűlölhetem azért, mert helyesen cselekedett.

Don Rafael megszorította a vállát.

– Ha egy út kétszer keresztezte a tiédet, talán még nincs vége.

Egy órával később egy fekete hintó állt meg a hacienda előtt.

Alejandro Castañeda megérkezett a titkárnőjével és egy mappával, amely a földje jövőjét tartalmazta. Az irodába lépve visszatért hideg, számító üzletemberi személyiségéhez. Aprólékosan átnézte a szerződéseket, megkérdőjelezte a számításokat, és ugyanazt a hibát fedezte fel, amelyre Leonor rámutatott.

40 perc elteltével a felek megegyezésre jutottak.