1. RÉSZ

– Mától kezdve te fogod kitakarítani a fürdőszobákat az emeleten. És gondoskodni fogsz róla, hogy ragyogjanak, mert a férjed nagyon igényes a tisztaságra.

Valeria Castañeda szavai úgy landoltak az asztalomon, mint egy pofon az arcul.

Reggel nyolc óra volt a Grupo Salgado irodájában, a Paseo de la Reformán, és egy tucat alkalmazott úgy tett, mintha folytatná a munkát, hogy ne nézzenek rám.

Addig a pillanatig Mariana Ortega voltam, az Elnökség adminisztratív vezetője. Három évet töltöttem megbeszélések, szerződések, utazások, belső ellenőrzések, sőt még olyan válságok koordinálásával is, amelyekhez senki sem akart hozzányúlni.

Ő volt Alejandro Salgado, a csoport ügyvezető elnökének felesége is.

Valeria pontosan hat napja dolgozott a cégnél.

Az elnökség új titkáraként nagybátyjának, Arturo Castañedának köszönhetően került kinevezésre, aki elég befolyásos tisztviselő volt ahhoz, hogy felgyorsítsa a legfontosabb Santa Fe-i ingatlanprojektünkkel kapcsolatos engedélyek ügyintézését.

Egy olyan öltönyt viselt, ami több havi recepciós fizetésnél is többe került. Keresztbe fonta a karját, és a HR-naplóra mutatott.

– Ne vágj ilyen arcot. Alejandro megadta nekem a szabadságot, hogy átszervezhessem a területet.

Elvittem a dokumentumot.

A beosztásomat „ideiglenes általános szolgálati asszisztensre” változtatták.

„Követted az értékelési eljárást?” – kérdeztem.

Valéria elmosolyodott.

– Az én döntéseim határozzák meg az eljárást.

Diszkréten a kabátom zsebébe nyúltam, és bekapcsoltam a mobilom felvevőjét.

„Továbbá” – folytatta – „áttekintettem az eredményeidet. Három év alatt nem csináltál semmi olyat, amit más ne tudott volna megcsinálni. Megbeszéléseket szerveztél, időbeosztást intéztél, kávét szolgáltál fel… Nem vagy nélkülözhetetlen.”

Néhány korábbi beosztottam még jobban lesütötte a tekintetét.

Azt várták, hogy sikítani fog.

Nem én tettem meg.

-Rendben van.

Valeria csalódottan pislogott.

-Ennyi az egész?

-Ennyi az egész.

Bepakoltam a holmimat egy dobozba, és délután három előtt átadtam az íróasztalomat.

Azon az estén Alejandro felhívott az autóból.

– Azt mondták, hogy Valeria áthelyezett az Általános Szolgáltatásokhoz.

-Igen.

– Mariana, okosnak kell lenned. A nagybátyja intézi az engedélyeket Santa Fében. Ez egy több százmilliós projekt. Hadd érezze magát fontosnak néhány hétig.

Valami sokkal fájdalmasabbat éreztem, mint a megaláztatás.

Nem mintha a férjem nem tudta volna, mi történik.

Tökéletesen tudtam.

– Szóval azt akarod, hogy elfogadjam.

– Ideiglenesen. Később visszahívlak az adminisztrációhoz. Akár egy leányvállalat igazgatójává is kinevezhetlek.

-Értem.

Alejandro felsóhajtott.

– Ne légy büszke. Néha fel kell áldoznod valami apróságot, hogy megvédj valami nagyot.

Valami apróság.

Az én voltam.

Másnap reggel hét órakor adtak nekem egy kék egyenruhát, egy kocsit, vödröket és tisztítószereket.

Valeria megjelent, miközben az egyik vécé fölé hajoltam.

– Kesztyű nélkül – parancsolta. – Így gyorsabban fogsz haladni.

Mrs. Lupita, egy takarítónő, aki tizenöt éve dolgozott ott, megpróbált közbelépni.

– Valeria kisasszony, az a kémiai égési sérülés…

– Te is el akarod veszíteni az állásodat?

Lupita hallgatott.

Órákkal később a jobb kezén lévő bőr vörös foltok borították.

Tizenkét órakor Valeria két segítővel belépett az ebédlőbe.

Ránézett a tálcámra, és hangosan felnevetett.

– Nézd csak! A nagydarab menedzser most takarítónői egyenruhában eszik.

Aztán valami rosszabbat tett.

Meglökte a tálcámat, amitől az étel egy része a ruhaujjamra ömlött.

–Tanuld meg a helyed, Mariana. Ebben a cégben azok irányítanak, akiknek vannak kapcsolataik. A többiek csak azért vannak ott, hogy kipucolják azok cipőjét, akik tényleg számítanak.

Felnéztem.

– Ezt gondolod?

– Tudom én azt.

Nem látta, hogy a telefonom, amit diszkréten a testem és az egyenruhám zsebe közé helyeztem, még mindig felvételt készített.

1:45-kor már térden állva tisztogattam a márványpadlót a vezetői szinten, amikor kinyitottak a liftek.

Alejandro több rendező kíséretében távozott.

Meglátott engem.

Léptei megálltak.

A padlón heverő térdeimet nézte.

Aztán az egyenruhámat.

És végül az égett kezem, ami a rongyot tartotta.

Egy pillanatra megváltozott az arca.

De Valeria gyorsan közeledett.

– Elnök úr, a Grupo Montemayor képviselői tizenöt perc múlva érkeznek, hogy aláírják a Santa Fe-i megállapodást.

Alejandro elnézett rólam.

– Hogy minden készen áll.

És továbbment.

Lehajtottam a fejem, és folytattam a takarítást.

Abban a pillanatban megértettem, mit választott a férjem.

És még mindig nem tudta, hogy egy héttel ezelőtt én is döntést hoztam.

A lakásban senki sem tudta elképzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Ugyanazon az éjszakán Alejandro hányva talált rám a Lomas de Chapultepeci házunk fürdőszobájában.

A vegyszerek szaga átjárta az egyenruhámat.

Amikor meglátta a feldagadt kezemet, először elvesztette az önuralmát.

– Mi a fene történt veled?

– Teljesítem a kötelességeimet.

– Ne légy már abszurd!

Megpróbált megérinteni, de elhúztam a kezem.

– Valeria megparancsolta, hogy kesztyű nélkül dolgozzak.

Megfeszült az állkapcsa.

– Fel fogom függeszteni.

Egy halk nevetést hallattam.

-Felfüggesztés?

– Mariana, elég volt. Holnap visszatérsz a régi pozíciódba. Megháromszorozom a bónuszodat, és lezárjuk ezt.

Ránéztem.

—Az SF-302 terepjárója.

Alejandro mozdulatlan maradt.

– Mit mondtál?

—SF-302. A Santa Fe-i ingatlan.

Ez a kód olyan dokumentumokban szerepelt, amelyekről hivatalosan csak öt ember tudott azon a délutánon.

Kivettem a táskámból néhány papírcsíkot, amiket ragasztószalaggal rögzítettem.

Valeria bizalmas adatokat nyomtatott ki, majd rosszul megtisztítva kidobta az iratmegsemmisítő mellé.

– Az új titkárnőd azt sem tudja, hogyan kell megsemmisíteni egy dokumentumot.

Sándor elsápadt.