— Honnan szedted ezt?

– A padlóról küldtek takarítani.

Aztán megemlítettem még valamit.

– És tudok arról az öt százalékról is, amelyet az Arturo Castañeda partneréhez köthető építőipari cég „tanácsadásként” kíván felszámítani.

Alejandronak több másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

– Nem érted, hogyan működnek bizonyos tárgyalások.

— Tökéletesen értem.

Másnap Valeriát felfüggesztették az irodai munkából.

De felfedeztem, hogy továbbra is hivatalos kapcsolattartóként szerepelek a projekt digitális fájljaiban.

Amikor megmutattam Alejandrónak, megpróbálta adminisztratív késedelemnek magyarázni.

Utána gyémánt karkötőt akart adni nekem, hogy elfedjem az égési sebeket, mert aznap este családi vacsorán vettünk részt a nagymamájánál, Doña Mercedes Salgadónál.

– A nagymamám nem láthat téged így.

-Mert?

– Mert kérdéseket fog feltenni.

– Akkor mondd el neki az igazat.

Alejandro becsukta a karkötődobozt.

– Fontos emberek lesznek itt ma este. Nincs szükségünk botrányra.

Csendben néztem őt.

Három hónappal korábban módosította a házassági szerződésünket.

Biztosított róla, hogy ez csak egy formalitás egy nemzetközi művelethez.

Az aláírás után azonban a nevem eltűnt két családi alapítványról, és egy olyan cég vette át a helyét, amely egy közvetetten a Castañeda családhoz kapcsolódó üzlethez vezetett.

Már tudtam ezt.

Amit Alexander nem tudott, az az volt, hogy felfedezett még valamit.

Heteken át átnéztem az áthelyezéseket, a beszállítókat és a számítógép-hozzáféréseket.

Valeria nem segített Alejandrónak.

Én használtam.

Kihasználva a saját maga által adott engedélyeket, letöltötte a beszállítói listákat, a belső költségvetéseket és fenntartott árakat különféle műveletekhez.

Több millió peso kezdett el áramlani az újonnan létrehozott vállalatok felé.

„Mióta tudod ezt az egészet?” – kérdezte Alejandro, arca eltorzult az undortól.

– Még mielőtt elküldtél fürdőszobát takarítani.

– És te nem mondtál semmit?

– Tudni akartam, meddig vagy hajlandó elmenni.

Most először nem érkezett válasz.

Fél nyolckor értünk Doña Mercedes lakhelyére.

Alejandro ruhát készített nekem.

Nem hordtam.

Ugyanabban a kék egyenruhában léptem be.

Voltak ott a csoport vezetői, ügyvédek, Arturo Castañeda és a Grupo Montemayor képviselői.

Valéria is ott volt.

Amikor meglátott, felháborodottan felállt.

– Ki engedte be ezt a nőt?

Senki sem válaszolt.

„Mariana, tűnj el!” – kiáltotta. „Takarítónő vagy. Nem érted, hogy ez egy zártkörű találkozó?”

Elővettem a felvevőt.

Megnyomtam a lejátszást.

Saját hangja töltötte be a szobát:

„Ebben a cégben azok irányítanak, akiknek kapcsolataik vannak. A többiek csak arra jók, hogy azok cipőjét tisztítsák, akik tényleg számítanak.”

A csend azonnal beállt.

Alejandro lehunyta a szemét.

Arturo Castañeda ököllel az asztalra csapott.

–Ez elfogadhatatlan. Egy alkalmazott titokban felvételt készít a feletteseiről…

Aztán lecsúszott az egyenruhám ujja.

Doña Mercedes látta az megégett kezemet.

Az arca megváltozott.

Lassan felállt, botjára támaszkodva.

Felém sétált.

Nagyon óvatosan megfogta a kezem.

– Mariana… ki tette ezt veled?

Valeria idegesen felnevetett.

– Mercedes asszony, ne aggódjon. Csak egy problémás alkalmazott.

Az idős asszony felnézett.

És közvetlenül mögötte felállt az egyik férfi a Grupo Montemayorból.

Tökéletesen ismertem azt az arcot.

Mert hat hónappal korábban egy DNS-teszt megerősített valamit, amit egész életemben nem tudtam.

A férfi egy lépést tett Valeria felé.

– Mielőtt még egyszer „csak egy alkalmazottnak” neveznénk – mondta –, szerintem mindenkinek tudnia kellene, hogy valójában ki is Mariana.

És ebben a pillanatban Alejandro megértette, hogy a vacsorát nem azért szervezték, hogy megmentsék a projektjét.

Megszervezték a temetését.

3. RÉSZ

Diego Montemayor, a Grupo Montemayor elnöke volt, aki felénk lépett.

Valeria eltúlzott mosollyal fogadta aznap délután, mivel cége lett Santa Fe fejlesztésének fő pénzügyi partnere.

Amit a Grupo Salgado-nál senki sem tudott, az az, hogy Diego miért ragaszkodott személyesen ahhoz, hogy részt vegyen azon a vacsorán.

Megállt mellettem.

– Mariana Ortega a húgom.

Valéria kinyitotta a száját.

Alexander lassan felemelte a fejét.

Arturo Castañeda abbahagyta az ujjai mozgatását az asztalon.

Diego folytatta:

– A családunk több mint húsz évig kereste őt.

Négyéves voltam, amikor a húgom eltűnt egy autóbalesetet követően, miközben egy családi alkalmazottal utazott. Hibák voltak a nyilvántartásokban, címváltozások, és később örökbefogadásra is sor került. Mariana más vezetéknévvel nőtt fel, soha nem tudta, hogy ki is ő valójában.

Az örökbefogadó szüleim sosem titkolták előlem, hogy nem vagyok a biológiai lányuk, de nem is volt elég információjuk ahhoz, hogy megtalálják a családomat.

Egy évvel korábban, az örökbefogadó anyám halála után, találtam egy mappát régi dokumentumokkal.

Ez indította el a keresést.

Hat hónappal korábban egy genetikai teszt megerősítette, hogy én vagyok Mariana Montemayor.

Úgy döntöttem, hogy még nem hozom nyilvánosságra.

Nem akart hirtelen „elveszett örökösnőként” megjelenni.

Be akartam fejezni a jogi folyamatot, és folytatni a munkát a szokásos módon.

Alejandro tudta, hogy a származásomat kutatom, de sosem mutatott túl nagy érdeklődést.

Túl elfoglalt voltam Santa Fével.

Diego egyenesen Valeriára nézett.

– A nő, akit vécét takarítani küldött, a családunkkal együtt döntő többséggel rendelkezik a Grupo Montemayorban.

Valeria egy szék támlájába kapaszkodott.

– Én… én nem tudtam.

– Pontosan ez a probléma – válaszoltam. – Azt hitted, így bánhatsz bárkivel, akinek nincs olyan vezetékneve, amitől félsz.

Doña Mercedes megszorította a kezem.

Aztán Alejandróra nézett.

– Tudtad, hogy a feleséged fürdőszobát takarít?

Alejandro nagyot nyelt.

-Nagymama…