1. RÉSZ

– Ha igazán ismersz, akkor bekötött szemmel találkozzunk.

Ez volt az utolsó tréfa, amit a barátaim eljátszottak velem, mielőtt végigmentem a folyosón. Mateo Herrera szemét bekötötték egy nyakkendővel, több koszorúslányt elrejtettek a teremben, és azt mondták neki, hogy pusztán a parfümje alapján kell megtalálnia a leendő feleségét.

Mindenki nevetett.

Én is.

Végül is Mateóval már középiskola óta ismertük egymást, és öt éve élünk egy olyan történetet, amelyet addig a reggelig biztonságosnak neveztem volna.

Ráadásul ugyanazt a parfümöt használta a második randink óta.

Mateo szokott viccelődni:

– Még száz nő jelenlétéből is felismernélek.

Ezért mosolyogtam, amikor megláttam, hogy felém sétál.

Kevesebb mint egy méterre tőlem állt meg.

A szívem hevesen vert.

De aztán folytatta.

Átment a szobán, és megállt Camila Duarte előtt.

Az első szerelme.

Mateo kinyújtotta a karját, átölelte a derekát, és így szólt:

– Megtaláltalak, feleségem.

Senki sem nevetett.

Camila sem mozdult el azonnal.

Amikor Mateo levette a szemkötőt és rájött a hibájára, az arckifejezése alig egy másodpercre megváltozott.

– Bocsánat, Sofi. Összezavarodtam.

Aztán, szinte ösztönösen, Camila vállára tette a kezét.

Ez jobban fájt nekem, mint maga a hiba.

A barátai megpróbálták viccet csinálni a pillanatból.

– Öreg haver! A szívednek van memóriája!

Egy másik személy felidézte, hogy Mateo reménytelenül szerelmes volt Camilába a középiskolában.

Aztán elkezdődtek a történetek.

Egyszer kihagyott egy iskolai kirándulást, hogy láthassa a lányt.

Hónapokig írta neki a leveleket.

Miután külföldre ment tanulni, Mateo majdnem egy évet töltött depresszióval.

Mindenki nosztalgikusan nevetett.

Ott álltam menyasszonynak öltözve, és hallgattam, ahogy a vőlegényemet és egy másik nőt az esküvőm romantikus történetének főszereplőivé változtatják.

A legrosszabb az egészben az volt, amikor a barátnőm, Fernanda megpróbált megmenteni.

– Elég ennyi Camiláról. Mesélj, Mateo, hogyan nyerted meg Sofia szívét.

Megvonta a vállát.

– Hát… végül is összejöttünk.

Éles ütést éreztem a mellkasomon.

Végül csak összejöttünk.

Öt év a véletlen műve.

Aztán Mateo Camilára nézett.

És elmosolyodott.

Ismertem ezt a mosolyt.

Évekig azt hittem, hogy az enyém.

Fernanda megváltoztatta a játékot, és elrejtette a cipőimet, hogy Mateo megtalálja.

Egy egyszerű szabály volt: a menyasszony közelében kellett keresnem őket.

Mateo azonban perceken át ellenőrizte, hogy pontosan hol van Camila.

A széke alatt.

A táskája mögött.

A mellette lévő komód mellett.

Végül diadalmasan felemelte fehér cipőjét.

– Megtaláltam őt!

Kamiláé volt.

Az egyik barátja hangosan felnevetett.

– Dehogy, Mateo! Ma folyton Camila jár az eszedben.

Ezúttal senki sem tehetett úgy, mintha vicces lenne.

Máté csak mormolta:

– Megint tévedtem.

Újra.

Mintha mindegy lenne.

Mintha mosolyognom kellene, hogy ne rontsam el a hangulatot.

Elővettem a mobilomat, miközben mindenki beszélt.

Rodrigót, az esküvőszervezőt kerestem.

És én írtam:

„Ne mutassanak be semmilyen dokumentumot. Mondják le a polgári esküvőt. A fogadás folytatódik.”

Fernandának sikerült elolvasnia.

– Zsófia… komolyan beszélsz?

Eltettem a telefont.

-Teljesen.

Mateo még mindig nevetett, Camila pedig három méterre volt tőlem.

Még nem tudta, hogy elvesztette az esküvőjét.

És még mindig nem tudtam, hogy azon a reggelen épp az első hazugságot fedeztem fel.

2. RÉSZ

Miközben a cuernavacai haciendába utaztunk, ahol a szertartást tartották, Mateo úgy döntött, hogy egy másik teherautóval mennek a barátaival.

Camila megjegyezte, hogy miután ennyi évet töltött külföldön, alig ismer valakit.

Máté azonnal válaszolt:

—Gyere velünk.

Így hát az egykori “életre szóló szerelmem” az esküvőnkre utazott, az első szerelme mellett ülve.

Fernandával mentem.

Félúton megnyitottam a volt középiskolai osztálytársaink WhatsApp csoportját.

Camila négy hónappal korábban tért vissza Mexikóba.

Mateo úgy említette nekem, mintha azt mondaná, hogy felment a benzin ára.

– Camilla visszatért.

—Honnan tudod?

– Belefoglalták a csoportba.

Semmi más.

Megbíztam benne.

Most beírtam a nevét a keresőbe.

Találtam egy három hónappal ezelőtti középiskolai találkozó vacsoráját.

Matthew megjelent mellette ülve.

Azon az estén azt mondta, hogy kimerült, és otthon marad, hogy megnézzen egy sorozatot.

Két hónappal ezelőtt volt egy másik fotó.

Camila és Mateo egy teraszon Rómában.

Azt mondta, hogy vacsorázni fog a vendégekkel.

Egy hónappal korábban egy Coyoacánban tartott grillezésen jelentek meg.

Mateo állítólag azzal töltötte azt a szombatot, hogy segített az apjának Querétaróban.

A képen Camila a kabátját viselte.

Fernanda néhány másodperc múlva megállt és leparkolt.

Mesélt neked ezekről a találkozókról?

-Egyik sem.

– Sofi…

– Tovább vezetni.

Nem akartam többé sírni.

Meg akartam érteni.

Amikor megérkeztem a haciendába, a szüleimet a kertben találtam, amint vártak rám.

Anyukám sírni kezdett, amikor meglátott abban a ruhában, amit együtt választottunk.

Apám megfogta a kezem.

– Gyönyörű vagy, lányom.

Majdnem összeestem.

A családtagok Pueblából, Querétaróból, Guadalajarából és Veracruzból utaztak.

Több mint kétszáz ember várakozott.

Anyám hónapokat töltött azzal, hogy apró szuveníreket készítsen az asztalokra.

Apám gyakorolta velem a folyosón való járást, hogy ne botladozzak meg.

Hogyan magyarázzam el nekik, hogy nem lesz esküvő?

Aztán apám a vállam fölött lenézett.

Követtem a tekintetét.

Mateo egy fa alatt volt.

Camila az inggallérját igazgatta.

Lehajtotta a fejét.

Odalépett, hogy megigazítsa a nyakkendőjét.

Úgy néztek ki, mint egy pár, akik évek óta ezt csinálják.

„Van valami, amit tudnom kellene?” – kérdezte apám.