Camila nem úgy reagált, ahogy Mateo várta.

Nem futott felé.

Nem mosolygott.

Azt sem vallotta be, hogy ő is szerette őt mindvégig azokban az években.

Állt és nézte.

Aztán azt mondta:

– Akkor még rosszabb vagy, mint gondolja.

Máté zavartnak tűnt.

-Hogy?

– Öt év, Mateo.

—Kamilla—

–Öt évet töltöttél egy nővel, miközben a fejedben őrződött egy kapcsolat, ami tizenkilenc éves korunkban ért véget.

Magára mutatott.

– Én már nem vagyok az a lány.

Mateo nyelt egyet.

– De amink volt…

-Véget ért a kapcsolatunk.

Határozott volt a hangja.

– Beleszerettél egy emlékbe, mert az emlékek sosem vitatkoznak veled, sosem érkeznek fáradtan, sosem okoznak problémát, és sosem kérnek, hogy nőj fel.

Mateo válasz nélkül maradt.

Camila felvette a táskáját.

– Szófia nem rontotta el az esküvődet.

Elég közel ment ahhoz, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

– Te tönkretetted.

Aztán elment.

Fernanda és én hátráltunk, mielőtt felfedezhetett volna minket.

Azt hittem, elégedettséget fogok érezni.

Nem éreztem.

Csak fáradtság.

Egy órával később Mateo megtalált a nappaliban.

Már levettem a menyasszonyi ruhámat.

Sötétzöld ruhát viselt, amit másnap reggelire tervezett felvenni.

Amikor meglátott, megváltozott az arca.

— Hallottad?

Ez nem kérdés volt.

-Igen.

Lehunyta a szemét.

– Nem csókoltam meg.

-Tudom.

-Soha nem feküdtem le vele.

– Én is tudom.

Zavartnak tűnt.

– Tehát tudod, hogy technikailag nem voltam hűtlen hozzád.

Ekkor jöttem rá, hogy még mindig nem értek semmit.

-Technikailag?

– Nem akarom így megfogalmazni.

– Épp most mondtad.

Mateo mindkét kezével végigsimított az arcán.

– Rosszul csináltam a dolgokat.

-Igen.

– Összezavarodtam.

-Is.

– De meg tudom oldani.

Megráztam a fejem.

-Nem.

– Elmehetnénk terápiára.

—Ve.

-Együtt.

-Nem.

– Abbahagyom a vele való beszélgetést.

–Nem Camilla a probléma.

– Természetesen az.

-Nem.

Ránéztem.

– A probléma az, hogy hazudnod kellett nekem, hogy nyitva tartsd előtte az ajtót.

-Szeretlek.

-Azt hiszem.

Úgy tűnt, ez a válasz fáj neki.

– Úgy gondolod?

–Igen. Azt hiszem, szeretsz. De azt is gondolom, hogy szeretted a házunkat, a terveinket, a családomat, azt, hogy velem ébredtél, és tudtad, hogy mindig ott leszek.

Néma maradt.

– És ugyanakkor meg akartad tartani ezt a kérdést.

– Milyen kérdés?

– Mi történhetett volna Kamillával?

Mateo lesütötte a szemét.

– Nem akartalak elveszíteni.

Szomorúan elmosolyodtam.

– Minden ott van.

-Hogy?

– Mindkettőt akartad.

A nappali felé mutattam.

– A valóságot akartad velem.

Aztán a terasz felé néztem.

– És a hozzá tartozó fantázia.

– Nem így volt.

– Akkor mondd el, miért hazudtál.

– Mert tudtam, hogy féltékeny leszel.

-Nem.

A hangom határozottabb volt, mint amire számítottam.

– Hazudtál, mert tudtad, hogy ha tudom az igazságot, jogom lesz eldönteni, hogy akarok-e veled maradni.

Ettől teljesen mozdulatlanná vált.

– Hónapokra elvetted tőlem ezt a döntést.

-Szófia…

„Ezt nem érted. Tudtam, hogy Camila fontos volt neked. Soha nem kértelek, hogy töröld ki a múltadat. Soha nem tiltottam meg, hogy találkozz vele. Azt sem tudtam, hogy van bármi, amit megtiltanék. Te választottad, hogy elrejted.”

Könnyezni kezdett a szeme.

– Adj még egy esélyt.

– Öt évet adtam neked.

– Nem tudtam, hogy még mindig vannak érzéseim.

– De tudtad, hogy hazudsz.

Nem tudott válaszolni.

Azon az estén a szüleimmel mentem.

Mateo negyven üzenetet küldött nekem.

Másnap, harminc.

Hívások után.

Hangfelvételek.

Postai szolgáltatás.

Flores.

Egy levél, amit a szüleim házába küldtem.

Egy hétig nem válaszoltam.

Hallanom kellett a saját gondolataimat anélkül, hogy megpróbálná kijavítani őket.

Közben a történet pletykaként terjedt az ismerőseink között.

Néhányan azt mondták, hogy azért mondtam le az esküvőt, mert Mateo véletlenül megölelte az exbarátnőjét.

Mások azt állították, hogy mindig is bizonytalan volt Camila iránt.

Egy ismerősöm is ezt írta:

„Milyen szomorú féltékenység miatt tönkretenni egy kapcsolatot.”

Nem válaszoltam.

Aztán valami váratlan dolog történt.

Camila az öregdiákok csoportjában írt.

„Mielőtt elkezdenétek kitalálni a dolgokat: Sofia nem vicc miatt mondta le az esküvőjét. Mateo többször is felkeresett anélkül, hogy szólt volna neki, meglátogatott a kora reggeli órákban, és kétségeit vallotta be a múltbeli kapcsolatunkkal kapcsolatban. Hamarabb kellett volna határokat szabnom. Sofia semmit sem tett velem. Ne hibáztasd.”

Ezután a csoport elhallgatott.

Mateo néhány barátja elkezdett nekem bocsánatkérő leveleket írni.

Ugyanaz a férfi, aki azzal viccelődött, hogy Mateo „fejében” ott motoszkál Camila, küldött nekem egy üzenetet:

„Nem tudtam mindent. Bocsánat a nevetésért.”

Nem volt szükségem a bocsánatkérésére.

De hálás voltam, hogy legalább egyszer a felelősség nem csapott át női féltékenységbe.

Két héttel később Mateo megérkezett a lakásba, amit együtt vettünk Narvartéban.

Megegyeztünk, hogy összeszedjük a holminkat.

Amikor kinyitottam az ajtót, ugyanaz a szürke kabát volt rajtam, amit évek óta hordtam.

Úgy nézett ki, mintha tizenöt nap alatt megöregedett volna.

-Helló.

-Helló.

Két dobozra mutattam.

– Ez mind a te cuccod.

Az étkező falát nézte.

Eltávolította a fényképeinket.

– Gyorsan leteperted őket.

-Nem.

Rám nézett.

– Öt évbe telt.

Nem válaszolt.

Kérte, hogy jöhessen be pár percre.

Elfogadtam.

Leült a kanapéra.

– Elkezdtem a terápiát.

– Örömöt okoz nekem.

– A pszichológus azt mondja, hogy a Camilával való kapcsolatomat egyfajta mítoszzá alakítottam.