Mély lélegzetet vettem.

– Nem fogok férjhez menni.

Anyám elsápadt.

-Hogy?

– Felszolgálják az ételt. A zene folytatódik. Senki sem hibáztatható, aki idejött. De én nem írok alá semmit.

Apám csak annyit kérdezett:

– Biztos vagy benne?

-Igen.

Megszorította a kezem.

– Akkor nem kell semmi mást magyaráznod.

A szertartás négy órakor kezdődött.

Mateo még mindig semmit sem tudott.

Amikor elé értem, elmosolyodott.

– Elképesztően nézel ki.

Egy pillanatra újra úgy láttam benne, mint abban a férfiban, aki öt évig velem volt.

És majdnem azt kívántam, bárcsak mindent rosszul értettem volna.

A szertartásvezető bizalomról beszélt.

Kötelességből.

Minden nap ugyanazt a személyt választva.

Ezután Mateo leadta a szavazatait.

– Szófia, megígérem, hogy tisztelni foglak, gondoskodni fogok rólad, és életem minden napján téged választalak.

Téged választva.

Majdnem megnevettetett a szó.

Mert akkor az első sor felé nézett.

Camila felé.

Csak egy másodperc volt.

De ez akkor történt, amikor azt ígérte, hogy engem választ.

Amikor rám került a sor, én vettem át a mikrofont.

– Mateo, amikor elkezdtünk járni, kérdeztem tőled valamit. Azt kérdeztem, hogy szeretsz-e engem, vagy csak megpróbálsz elfelejteni valaki mást.

A mosolya eltűnt.

Camila lesütötte a tekintetét.

– Azt mondtad, hogy a múltban volt. És öt évig hittem neked.

Mormogás futott végig a székek között.

– Ma reggel megkértek, hogy keresd meg a barátnődet, te pedig megölelted Camilát. Aztán összekeverted a cipőjét az enyémmel. Azt hihettem volna, hogy hülyeség… amíg meg nem tudtam, hogy hónapok óta jársz vele, miközben azt mondod, hogy dolgozol, fáradt vagy a családoddal vagy.

Máté elsápadt.

– Zsófia, el tudom magyarázni.

-Csináld meg.

Kinyitotta a száját.

Nem szólt semmit.

Levettem a gyűrűmet.

–Akkor a fogadalmaim rövidebbek lesznek. Megígérem, hogy soha többé nem nevezek szerelemnek egy olyan kapcsolatot, amelyben egy emlékkel kell versenyeznem.

A ringet a szertartásvezető mellett hagytam.

– Nem lesz esküvő.

Mateo megragadta a karomat.

– Nem pazarolhatsz öt évet valami hülyeségre!

– Nem fogok öt évet elpazarolni.

Egyenesen ránéztem.

– Nem dobom ki a következő ötvenet.

A fogadtatás folytatódott.

Egy órával később Fernanda megjelent, és keresett engem.

– Zsófia, gyere ide!

– Elegem van.

– Ezt hallanod kell.

Egy oldalsó teraszra vitt.

Az üvegajtók túloldalán Mateo és Camila állt.

Nem láthattak minket.

Kamilla beszélt.

– Te voltál az, aki keresett, amikor visszatértem.

Máté így válaszolt:

– Mert tudni akartam, hogy vagy.

– Te szervezted a találkozókat is. Azt is mondtad, hogy Sofia úgysem értené meg.

Összeszorult a gyomrom.

Aztán Camila kimondott egy mondatot, ami minden gyanúmat sokkal rosszabbá változtatta.

– És mi volt azzal az estével, amikor hajnali háromig a lakásomban voltál?

Mateo körülnézett.

– Halkítsd le a hangod.

Camila keserűen felnevetett.

– Ezt képzeltem el.

Fernanda megfogta a kezem.

És rájöttem, hogy a legfájdalmasabb részt még nem is hallottam.

3. RÉSZ

– Azon az estén semmi sem történt – mondta Camila.

Máté hallgatott.

– De megtörtént volna, ha én akarom.

Éreztem, ahogy a levegő eltűnik a teraszról.

Fernanda megszorította az ujjaimat.

Kamilla folytatta:

– Éjfél körül érkeztél a lakásomhoz. Hetek óta írtál nekem. Azt mondtad, hogy szeretnél rólunk beszélni.

– Összezavarodtam.

– Eljegyezték magukat.

Máté lehajtotta a fejét.

-Tudom.

– Azt kérdezted, hogy megbántam-e valaha, hogy szakítottam veled.

Ez teljesen lerombolta a róla még meglévő képet.

Nem kellett egy csókom.

Nem kellett szexuális üzeneteket keresnem.

Nem kellett hotelszobát keresnem.

Mateo kora reggel elment a volt barátnőjéhez, hogy megkérdezze tőle, megbánta-e, hogy elveszítette.

Miközben asztaldíszeket választottam.

Miközben a beszállítókat fizettük.

Miközben anyukám a saját ruhájából varrt egy csipkedarabot az enyémre.

Kamilla vett egy mély lélegzetet.

– Amikor Sofiáról kérdeztelek, azt mondtad, hogy szereted.

Mateo felnézett.

Egy pillanatra valami megkönnyebbüléshez hasonlót éreztem.

Két másodpercig tartott.

– De azt is mondtad, hogy velem mindig azon tűnődtél, mi történt volna.

Lehunytam a szemem.

Ott volt.

Az igazi probléma.

Öt évet töltöttem azzal, hogy egy másik ember „mi lett volna, ha” világában építettem fel az életemet.

Kamilla keresztbe fonta a karját.

– Nem azért jöttem vissza Mexikóba, hogy visszahozzalak, Mateo.

– Soha nem mondtam ilyet…

– Nem. De gondoltál rá.

Nem válaszolt.

–Visszajöttem, mert anyukám beteg. A közelében akartam lenni. Amikor elkezdtél írni nekem, azt hittem, barátok lehetünk. Igen, elfogadtam néhány vacsorameghívást. Igen, megtartottam a kabátodat aznap este, mert hideg volt. És igen… tetszett az az érzés, hogy még mindig jelentek valamit valakinek, aki valaha nagyon szeretett.

Lehalkította a hangját.

– Ez önző volt részemről.

Mateo egy lépést tett felé.

– Szóval te is éreztél valamit.

Kamilla hitetlenkedve nézett rá.

– Megértetted ezt?

– Kamilla…

– Ne keverd össze a nosztalgiát a szerelemmel.

Mozdulatlanul maradt.

Aztán olyasmi történt, amit soha nem képzeltem volna.

Máté azt mondta:

– Mi van, ha Zsófiának igaza van?

Kamilla összevonta a szemöldökét.

– Miről?

– Mi van, ha soha nem feledkezem meg rólad?

Fernanda rám nézett.

Arra számítottam, hogy összetörve találom magam.

De már nem fájt.

Tulajdonképpen furcsa nyugalmat éreztem.

Mert órákon át próbálta értelmezni a gesztusokat, fényképeket, pillantásokat.

Végre megkaptam a választ.