Nem szóltam semmit.

–Mivel nagyon kicsi korunkban elment, soha nem kellett felnőtt kapcsolatot ápolnom vele. Csak a szép emlékeket őriztem meg.

Bólintottam.

Volt értelme.

– Veled más volt.

– Hogyan másképp?

-Igazi.

Felvontam a szemöldököm.

– Ez nem igazán romantikus.

Most először mosolygott halványan.

-Tudom.

Aztán a kezeire nézett.

– Veled volt jelzálog, munka, forgalom, számlák, szupermarketek, családi problémák, viták arról, hogy hol töltsük a karácsonyt…

– Felnőtt kapcsolat.

-Pontos.

Mély lélegzetet vett.

–Camilával csak tökéletes emlékek voltak.

Néhány másodpercig néztem rá.

– És egy velem való valós életet hasonlítottál össze egy emlékezeted által szerkesztett fantáziával.

-Igen.

– Lehetetlen verseny volt.

– Most már értem.

-Én is.

Máté felemelte a fejét.

– Ez változtat bármin is?

-Nem.

Szeme ismét megtelt könnyel.

– Sofi, szeretlek.

– Talán így van.

– Miért mondod folyton azt, hogy „talán”?

Mert azon a héten sokat gondolkodtam ezen.

– Mert az, hogy szeretsz valakit, nem garantálja, hogy tudod, hogyan kell gondoskodni róla.

Néma maradt.

– Nagyon szerettelek, Mateo. De évekig féltem, hogy nem vagyok elég neked.

– Soha nem akartam, hogy így érezd magad.

– Megcsináltad.

– Meg tudok változni.

– Remélem, megváltozol.

– Aztán talán egyszer…

Gyengéden megráztam a fejem.

– Nem fogom az életemet egy „talán” köré építeni.

A kifejezés fájt neki, mert pontosan ezt tette velem is.

Három hónappal később eladóvá tettük a lakást.

Voltak vitáink a bútorokról, a számlákról és a mindkettőnk által befizetett előlegről, de végül megegyeztünk.

Semmi filmszerű nincs benne.

Nem voltak bosszúállások.

Nem én tettem tönkre a holmijait.

Nem próbáltam az utcán hagyni.

Egyszerűen felosztottunk egy életet, amit már nem volt értelme megosztani.

Hat hónappal később Monterreybe költözött munka miatt.

Camilla és én sosem lettünk barátok.

Nem is volt ok.

De egy nap kaptam tőle egy üzenetet.

„Remélem, jól vagy.”

Azt válaszoltam:

„Igen. Remélem, anyukád is.”

„Jobban van. Köszönöm.”

És ennyi volt.

Egy évvel az esküvő után, ami elmaradt, Fernanda egy üveg pezsgővel érkezett a lakásomba.

-Gratulálok az évforduló alkalmából.

Nevettem.

-Miről?

– Ha nem mentél volna férjhez.

– Szörnyű vagy.

– De igazam van.

Az erkélyen ültünk.

Megváltozott az életem.

Új állást kaptam egy tervező cégnél.

Újra utaztam.

Fotótanfolyamokra jártam.

Egyedül mentem Oaxacába egy hétre, amit évek óta halogattam, mert Mateo soha nem tudott velem jönni.

A parfümömet is lecseréltem.

Amikor először mentem be egy boltba újat keresni, az eladónő megkérdezte:

– Milyen illatokat szeret a partnered?

Mereven bámultam.

Aztán elmosolyodtam.

– Nem tudom. Olyat keresek, ami tetszik.

Hülye ötletnek tűnt.

De nem az volt.

Évekig ugyanazt az illatot használtam, mert Mateo azt mondta, hogy ez a kedvence.

Az új üveg valami aprósággá vált, ami csak az enyém volt.

Fernanda felemelte a poharát.

– Megbánod?

-Nem.

– Még azután sem, hogy mindent lemondott kétszáz ember előtt?

-Kevesebb.

– És mi a helyzet azzal az öt évvel?

Ez azért elgondolkodtatott.

Emlékeztem a kirándulásokra.

Vacsorák.

Vasárnap reggelek.

Amikor Mateo Pueblába vezetett, mert a nagymamám kórházba került.

Azok az éjszakák, amikor butaságokon nevettünk.

Nem minden volt hazugság.

– Én sem bánom.

Fernanda meglepettnek tűnt.

-Ó, tényleg?

– Sokszor voltam boldog.

A város fényeit néztem.

– Attól, hogy valami rosszul végződik, még nem következik, hogy minden előző pillanat hamis volt.

Ez volt az egyik legnehezebben megtanulható dolog.

Én tényleg imádtam Mateót.

Biztosan ő is szeretett engem.

De egy bizonyos ponton elkezdett visszatekinteni.

És már nem voltam hajlandó az életemet azzal tölteni, hogy érdekesebb legyek, mint egy szellem.

Két évvel később véletlenül összefutottam vele a monterrey-i repülőtéren.

Éppen egy munkahelyi megbeszélésről tértem vissza.

Egy másik járatra várt.

Azonnal felismertük egymást.

-Szófia.

—Mateo.

Másképp nézett ki.

Nyugodtabb.

Néhány percig beszélgettünk a családunkról és a munkánkról.

Az apja nyugdíjba vonult.

A húgomnak épp akkor született egy kislánya.

Később azt mondta, hogy jár valakivel.

– Örülök – mondtam.

Úgy tűnt, hisz nekem.

Mert igaz volt.

-És te?

-Is.

Hét hónappal korábban találkoztam Javierrel.

Építész volt.

Elvált.

Szörnyű szakácsnő volt.

Mindig túl korán érkezett.

És szerencsére nem a mi gimnáziumunkban tanult, és nem is volt egy legendás exbarátnője a WhatsApp-csoportunkban.

Amikor elmondtam neki, hogy lemondtam az esküvőmet, Javier nem mondta, hogy bátor voltam.

Mateót sem sértette meg.

Csak annyit kérdezett tőlem:

– Ezután nehéz volt újra megbíznod?

Ez volt az egyik oka annak, hogy elfogadtam egy második randit.

Mateo elmosolyodott.

– Remélem, jól bánik veled.

– De igen.

Néhány másodpercnyi csend következett.

Aztán megkérdezte:

– Még mindig ugyanazt a parfümöt használod?

Ez megnevettetett.

-Nem.

– Megváltoztattad?

-Igen.

–Most melyiket használod?

Felvettem a bőröndömet.

– Nem a te dolgod tudni.

Mateo röviden felnevetett.

-Igazad van.

Bejelentették a repülésemet.

-Mennem kell.

-Szófia.

Megfordultam.

Egy pillanatra újra láttam azt a fiút, akivel oly sok évvel ezelőtt találkoztam.

„Nagyon sajnálom” – mondta.

Ezúttal nem éreztem haragot.

Sem szomorúság.

Sokkal kevesebb remény.

Csak béke.

-Tudom.

Bólintottam.

– Vigyázz magadra, Mateo!

Visszanézés nélkül elindultam a beszállókapu felé.

Sokáig azt hittem, hogy az esküvőm legfontosabb pillanata az volt, amikor Mateo összekeverte velem Camilát.