„Kérlek, ne nyisd ki!” – kiáltotta; a gazda belenézett, és az élete örökre megváltozott.
A fiatal nő a kapu előtt térdelt, megkötözött kézzel, fejét zsákkal takarva, amikor Gabriel visszatért a kerítés ellenőrzése után.
Bruma, szürke kancája, megállt, mielőtt meghúzhatta volna a gyeplőt. Valami mozgott az oszlop mellett. Gabriel leszállt a lováról, és halk hangot hallott a ponyva alól.
– Nem fogom bántani őt.
A lány térdre ereszkedett.
1892 októberét írták, Chihuahua egyik völgyében. A füvet dér borította, a 35 éves Gabriel Estrada pedig már hét éve egyedül élt. Etette három lovát, gondozta néhány szarvasmarhát, és addig dolgozott, amíg a kimerültség miatt nem tudott aludni anélkül, hogy sok mindenre emlékezett volna.
Eltemette az anyját, a testvérét, és azt a vágyat, hogy megossza valakivel azt a házat.
Kis távolságra leguggolt.
– Én vagyok ennek a tanyának a tulajdonosa.
Megvárta, amíg a lány abbahagyja a távolodást.
– Hoztam egy kést, hogy elvágjam a köteleket.
Egy bólintással engedélyezte. Először a nyaka körüli köteléket vágta el, majd a csuklója körülieket. Visszahúzódott, miközben a fiatal nő zsibbadt ujjakkal felemelte a zsákot.
Egy zúzódás volt az arcán, kócos, sötét haja és egy kék ruha alja majdnem elszakadt. Szeme az utat fürkészte, mielőtt találkozott a férfi tekintetével.
– Kérlek, ne küldj vissza.
– Hová?
– Hozzájuk.
Gábriel eltette a kést.
Amikor megpróbált felállni, az egyik térde megroggyant. A férfi megfogta a karját; érezve, hogy a lány megmerevedik, azonnal lazított a szorításán.
– Vagy segíthetek neki, vagy várhatok.
A lány ránézett, majd végül rátámaszkodott.
Egy kis bőrönd állt a kerítés mellett. Gabriel felvette és átnyújtotta neki. Úgy ölelte magához, mintha minden, ami még az övé, benne lenne.
A konyhában bekapcsolta a tűzhelyet, takarókat hozott, tojást és omlettet készített. Nem kezdte el kérdezősködni, miközben az evett.
Később elmesélte, hogyan ért oda a kapuhoz sötétedés előtt. Lovak zaját hallotta az ösvényen, és mozdulatlanul állt, attól tartva, hogy bármilyen mozgás elárulná rejtekhelyét. Amikor a hang elhalt, a lábai túl elzsibbadtak ahhoz, hogy álljon. Gabriel a sérült csuklójára és az asztal szélére nézett, amit a kezében tartott. Egy kancsó vizet hagyott a keze ügyében. Amikor elindult, hogy eltegye Brumát, bejelentette, hogy néhány perc múlva visszatér. Meg is tette, mielőtt Valeria túl sokáig számolhatott volna.
„Valeria Robles” – következett.
„Gabriel Estrada.
” „Már szólt kint.”
„Meg akartam bizonyosodni róla, hogy hallott engem.”
A fiatal nő alig húzta fel a szája sarkát.
27 éves volt. Apja, Rafael Robles, egy hitelcéget vezetett Chihuahuában, és három évvel korábban halt meg. Nagybátyja, Esteban vette át a családi vállalkozást.
Ő döntött Valeria jövőjéről is.
– Megígérte nekem Mauricio Alcázart.
Gabriel abbahagyta a serpenyő mozgatását.
Ismertem ezt a nevet.
„Azt mondtam, hogy nem akarok hozzámenni feleségül.
” „Mit válaszolt a nagybátyád?
” „Hogy a kívánságaimat nem vették figyelembe.”
Valeria megpróbált elmenekülni. Az alcázari férfiak utolérték, megverték, megkötözték a kezét és befedték a fejét, miközben szállították. Egy éjszakai megállás során sikerült kiszállnia az autóból és elmenekülnie.
Tapintással találta meg a kerítést. Követte a kapuig, de már nem volt ereje továbbmenni.
Gabriel mutatott neki egy szobát. Volt benne egy ágy, az egyik anyja takarója és egy kilincs, ami belülről záródott.
„Maradhatsz, ameddig csak szükséged van rá.”
„Nem is tudod, mekkora bajt hozok.”
„Tudom, hogy zsákot cipeltél a fejeden.”
A kulcsot a komódon hagyta, és kiment.
Valeria becsukta az ajtót, és többször is megpróbálta a reteszt. Szappant, egy törölközőt és tiszta, összehajtogatott ruhákat talált a mosogató mellett. Nem volt cetli, amelyben bármilyen feltétel szerepelt volna. Ennek ellenére úgy aludt, hogy a bőröndje mellette volt, cipőben. Reggel megkérdezte, kaphat-e még egy tortillát. Gabriel odahozta a tányért anélkül, hogy megjegyzést tett volna a kérdésre. A következő néhány napban ő is ezt tette, amíg a lány el nem kezdett magának szolgálni anélkül, hogy előbb az arcába nézett volna, hogy ellenőrizze, szabad-e.
Az első néhány napban Valeria minden egyes zökkenésre felriadt. Gabriel megtanulta figyelmeztetni, mielőtt közeledik, és teret adni neki, amikor szüksége van rá. Egy betegeket ápoló szomszéd megvizsgálta a sebeit; egyetlen beszélgetés sem követelte meg tőle, hogy elmesélje az egész életét.
Amikor visszanyerte az erejét, elkezdte átnézni a tanyakönyveket.
—Van egy vásárlás, amit kétszer terheltek meg.
—Biztos benne?
—A beszállítójának is így kellene lennie.
Egy nevetést hallatott, ami meglepte őt.
Valeria tudott a számlákról. Két évig megőrizte őket a nagybátyja számára, és gyorsan megtanulta megkülönböztetni a figyelmetlenséget egy rejtett oszloptól.
Gabriel egy délután talált rá, amint egy korhadt oszlopot vizsgálgatott a patak mellett, a kezében pedig Gabriel túl nagy kesztyűi voltak.
„Nem kell dolgoznod a megélhetésedért.”
„Én valami mást is szeretnék csinálni, mint várni, hogy megtaláljanak.”
Együtt javították meg a kerítést. Bruma a közelben legelt, Valeria pedig utána lépett oda, hogy megsimogassa a nyakát. A kanca olyan nyugalommal fogadta el a kezét, amilyet a lány még nem talált emberek között.
„Alcázar nem fog megállni” – mondta.
Gabriel tartotta az oszlopot, amíg a nő elrendezte a talajt.
– A nagybátyám pénzt kapott azért, mert feladott.
– Honnan tudod?
