– Azt akarom, hogy maradj – mondta.
Valeria az istálló ajtajára helyezte a kefét.
„Van hová mennem.
” „Tudom.”
„És el tudom tartani magam.”
„Ezt is tudom.”
Közeledett.
– Azt akartam, hogy megértsd, mielőtt igent mondok.
Gabriel megfogta a kezét. Valeria megcsókolta anélkül, hogy odanézett volna, hová megy.
Tavasszal levél érkezett Pedro Salinastól. Májusban térnek vissza hazájukba. Kilencéves fia megkérdezte, hogy ott van-e még a fa, amelynél elköltözése előtt játszott.
Valeria elolvasta ezeket a sorokat, és nyíltan sírt.
Minden családnak írt. Nem ígérte meg, hogy kitörli az elveszett holmikat; elmondta nekik, milyen dokumentumokat őriz meg, és miben kereshetnek segítséget a holmijuk visszaszerzéséhez.
Míg Gabriel befejezte az utolsó levelet, vacsorát készített.
Amikor meglátogatták a Salinas családot, a fiú elvitte őket a fájához. A távolléte alatt megnőtt, és az egyik ága száraz volt, de még mindig ott volt. Valeria nézte, ahogy felmászik rá, és hallotta, ahogy anyja ételért hívogatja a régi kapun keresztül.
Hónapokkal később egy egyszerű esküvőt ünnepeltek. Mercedes őszibarackot hozott, a boltos segített az étellel, Pedro pedig megérkezett a feleségével és a gyerekeivel. Valeria leveléin szerepelt az állása, a számlái és a vezetékneve is.
Ahogy leszállt az este, az ifjú házaspár a kapuhoz sétált. A három ló a kerítés túloldalán legelészett. Bruma felkapta a fejét, amikor felismerte őket.
Valeria megsúrolta az oszlopot, ahol térdelt.
– Azt hittem, ezzel mindennek vége.
Gabriel megvárta, míg a lány a kivilágított házat nézi.
– Bemegyek – mondta végül.
Ő maga nyitotta ki a kaput, és kinyújtotta a kezét, hogy együtt bemehessenek.
