1. RÉSZ

11 000 méteres magasságban a másodpilóta majdnem katapultálta magát a kabinból, ő volt az egyetlen személy, aki megmenthette volna a 214 utas életét.

Az Ibercosta 782-es járata 18 percet késett Madridból Palma de Mallorcába. A 82 éves Teresa Valcárcel a 4C ülésen utazott, piros kosztümöt viselt, egy kopott bőr kézitáskát cipelt, és egy ezüst emblémát viselt a hajtókáján. Dédunokája születésnapjára utazott Mallorcára. Senki sem tudta, hogy ez a nő 40 évvel korábban olyan prototípusokkal repült, amelyek hivatalosan soha nem léteztek.

Minden egy rezgéssel kezdődött.

Teresa mindenki más előtt felnézett. Nem a zaj, hanem a ritmus volt az. A bal oldali motor abbahagyta az egészséges turbina hangját, és száraz, lüktető köhögésbe kezdett. A repülőgép csak néhány fokkal dőlt meg, és Teresa biztonsági öve megfeszült a dereka körül. Míg a többi utas továbbra is a telefonját nézegette, ő két másodpercre lehunyta a szemét, és figyelt.

– Időszakos kompresszorhiba – motyogta.

Lucia Ferrer légiutas-kísérő közeledett.

– Asszonyom, kérem, maradjon ülve.

–Mondd a másodpilótának, hogy csökkentse a bal oldali teljesítményt, mielőtt a hőmérséklet megugorna.

Lucía kínos udvariassággal nézett rá, azzal a zavarodottnak tűnő emberekre jellemző tekintettel.

– A legénység kézben tartja a helyzetet.

Aztán durranás hallatszott a kabinban. Az ajtó kinyílt, és Álvaro Rivas, az első tiszt lépett be sápadtan.

A parancsnok éppen akkor szenvedett egészségügyi válságot, és eszméletlen volt. Álvaro egyedül repült, instabil motorral és több figyelmeztető lámpával, amelyek egyszerre villogtak.

„Vannak kereskedelmi pilóták az utasok között?” – kérdezte Lucia.

Terézia felkelt.

Álvaro tetőtől talpig végigmérte.

– mondtam. – Pilóta.

– És azt mondtam, hogy a bal oldali kompresszor leáll.

A fiatalember összeszorította az állkapcsát.

– Asszonyom, kérem, foglaljon helyet.

Teresa a kabátján lévő emblémára mutatott.

– Ha az a mutató 930 fölé megy, már azelőtt tüzet fog kelteni a gondolában, hogy elérné Albacetét.

Álvaro visszament. Öt másodperc múlva újra megjelent.

—Honnan tudtad?

– Mert kevesebb hangszerrel is elértem már rosszabb dolgokat.

Idegesen felnevetett.

– Ez a kitűző egy repülőklubtól származik?

Teresa arckifejezése megváltozott.

Évtizedekig tűrte a hallgatást, a lezárt akták lebonyolítását, és azt, hogy a férfiak kitüntetéseket kaptak az általa vezetett küldetésekért. De nem vitatkozott.

– Gúnyolódhatsz velem, amikor szárazföldön leszünk. Most hívd fel a Los Llanos-i katonai irányítást, és mondj egy mondatot: „Özvegy 6 ellenőrzését kérem.”

Álvaro elsápadt.

– Ez semmit sem jelent.

—Mondd ki.

Lúcia közbelépett.

– Álvaro, nincs időnk.

Beadta a derekát.

Percekkel később Teresa már a kapitányi ülésben ült, Álvaro tőle jobbra, a kapitány holttestét pedig egy utasorvos látta el mögöttük. Kortól megviselt kezei olyan pontossággal nyugodtak a vezérlőn, ami nem igényelt bizonyítást.

Csökkentette a tolóerőt, kompenzálta az elfordulást, visszavonta az aszimmetriát súlyosbító automatikus parancsot, és közvetlen leszállást kért Albacete felé.

A rádió túl sokáig hallgatott.

Aztán egy katonás hang hallatszott.

—782-es járat, kérjük, erősítse meg a kódot kérő személy kilétét.

Teresa átvette a mikrofont.

—Teresa Valcárcel. Működési azonosító Widow 6.

Újabb szünet.

És akkor két Eurofighter jelent meg a repülőgép két oldalán.

A felügyelő hangja visszatért, másképp, szinte ünnepélyesen.

– 6. számú özvegy, a Los Llanos légibázis felismerte önt. A kifutópálya szabad az Ön számára.

Álvaro egy pillanatra elállt a lélegzete.

Mert rájött, hogy az idős asszony, akin kinevetett, nem amatőr.

Ő volt az, akire a légierő negyven éve várt, hogy újra halljon felőle.

2. RÉSZ

A bal oldali motor meghibásodott ereszkedés közben. Álvaro megpróbálta korrigálni a hirtelen esést, de Teresa megragadta a csuklóját.

– Ne harcolj a géppel. Figyelj rá.

Hagyta, hogy a repülőgép visszanyerje egyensúlyát, és parancsot adott a futómű leengedésére. Lucia a pilótafülkében 214 embert görnyedten tartott a biztonsági övükön, miközben a két Eurofighter kísérte a gépet.

900 méterre a kifutópályától a motor szinte teljesen elvesztette a tolóerejét.

Álvaro nagyot nyelt.

– Nem sikerült nekünk.

– Igen, megérkezünk. De azzal a géppel fogunk leszállni, amink van, nem azzal, amelyikkel te szeretnéd.

Teresa a kormánylapáttal korrigált, az orrát fogta, és egy puffanással földet ért. A kerekek csikorogtak. A gép kissé eltért az irányból, majd visszatért a középpontba, és a mentőautók között állt meg.

Bent 3 másodpercig tartott a csend.

Aztán kitört a taps.

Álvaro megtörten fordult felé.

-Ki maga?

Terézia nem válaszolt.

Amikor kiszállt, egy tábornok várta egy katonai autó mellett. A sisakrostélyához nyúlva tisztelgett előtte.

– Isten hozott itthon, Valcárcel ezredes.

Álvaro mozdulatlan maradt.

A tábornok átnyújtott Teresának egy lepecsételt mappát.

– A Belladonna projektet ma reggel feloldották a titkosítás alól.

Kinyitotta az első oldalt és elsápadt.

Volt ott egy fénykép Arturo Velascóról, egykori repülőtársáról.

– Ez lehetetlen – suttogta. – Arturo 1984-ben halt meg.

A tábornok lassan tagadta.

– Nem, Teresa. Arturo már 42 éve vár arra, hogy elmondhassa neki, hogy te sem tűntél el azon a napon.

3. RÉSZ

Teresa egy szót sem szólt az úton a kifutópályától a bázis katonai felőli végébe. Odakint a kasztíliai-la manchai nap fehér leplévé festette a betont, és a két Eurofighter, amely kísérte, a rejtekhelyeik felé gurult. A járműben Álvaro ült előtte, beesett vállakkal. Lucía Teresa piros kézitáskáját a térdén tartotta.