Hector Salvatierra tábornok nyitva hagyta a dossziét.

A borítón egy olyan név szerepelt, amelyet Teresa négy évtizede nem látott nyomtatásban: BELLADONA PROJEKT. Alatta az INTA technikai hivatkozása, számos katonai aláírás és egy piros csík régi, titkosított anyagokból.

Az 1980-as évek elején Teresa papíron nem volt ezredes. Hivatalosan még csak katonai pilóta sem volt. Civil repülőmérnök volt, akit egy közös kísérleti programhoz osztottak be, és olyan okokból, amelyeket akkoriban mindenki normálisnak tartott, a neve eltűnt a hivatalos jelentésekből, valahányszor egy repülés rekordot döntött.

De ő irányított a levegőben.

A Belladonnát egy nagy magasságban repülő repülőgép tesztelésére tervezték, amely képes extrém sebesség fenntartására és olyan adatok gyűjtésére, amelyeket később alacsony előjelű rendszerekben és katonai navigációban használnak majd fel. Teresa vezette a gépet. Arturo Velasco, radar- és telemetriai szakember, a hátsó ülésen ült. Ketten együtt 27 olyan repülést hajtottak végre, amelyekről soha nem számoltak be újságokban.

1984. március 14-én minden véget ért.

Egy délkelet-spanyolországi éjszakai tesztrepülés során az üzemanyagrendszer repedése belső tüzet okozott. Teresa megpróbált visszatérni. Arturo aktiválta a katapultáló rendszert, mielőtt megállíthatta volna. A két alak nagy magasságban elszakadt egymástól.

Terézt 9 órával később eszméletlenül találták meg.

Azt mondták neki, hogy Arturo nem élte túl.

Arturonak pontosan ugyanezt mondták Teresáról.

Aztán csend lett.

„Miért?” – kérdezte végül Teresa.

Salvatierra lesütötte a tekintetét.

– Mert a baleset olyan tervezési hibákat tárt fel, amelyek akár a program leállítását is eredményezhetik. Nemzetközi megállapodások, finanszírozás és egész karrierek forogtak kockán. Két túlélő beszélhetett. Két, egy dossziéba eltemetett név nem tett fel kérdéseket.

Álvaro rémülten felnézett.

– Egymás között eltűntnek nyilvánították őket?

-Igen.

Teresa nem sírt. Még nem.

– Kényszerítettek, hogy aláírjam.

Emlékezett egy ablaktalan irodára Madridban 1985-ben. Egy férfi három dokumentumot tett elé: egy szerény nyugdíjmegállapodást, egy titoktartási záradékot és egy jelentést, amelyben a katasztrófát „személyzeti hibának” tulajdonították. Azt ígérték neki, hogy bármilyen részlet felfedése veszélyeztetné a nemzetbiztonságot és más pilóták családjait.

Terézia aláírta.

Nem azért, mert elfogadtam ezt a verziót.

Azért írta alá, mert még mindig hitte, hogy Arturo örökre elment, és mert több kollégája is még mindig Belladonna által megszületett technológiával épített repülőgépeket repült.

Negyven éven át figyelte, ahogy a konferenciák, könyvek és kiállítások a projektet kizárólag férfiak főszereplésével készült kalandként ábrázolják. Néhány mérnök kitüntetést kapott. Több tiszt is előrelépett a karrierjében. A nevét két, fekete tintával kitörölt kezdőbetűre redukálták.

„Arturo nem ugyanazt írta alá” – mondta Salvatierra. „Túl súlyosan megsérült. Majdnem két évet töltött műtéteken egy másik személyazonosság alatt. Amikor felépült, elkezdte megőrizni a telemetriai adatok, jegyzetfüzetek és belső utasítások másolatait. Azóta küzd azért, hogy tisztára mossa a nevét és a sajátját.”

Az autó lehajtott egy betonrámpán. A páncélozott ajtók bezáródtak mögötte.

Egy földalatti hangárban egykori repülőtechnikusok, szerelők és orvosok várakoztak. Néhányan bottal jártak. Mások kerekesszéket használtak. Mindannyian ugyanazt a kis ezüst emblémát viselték a mellkasukon, amelyet Teresa a hajtókáján tartott.

Középen egy nagyon sovány férfi ült egy villamosszékben, és egy kék kabátot viselt, ami túl nagy volt a vállára.

Teresa már azelőtt felismerte, hogy az arcát látta volna.

Amiatt, ahogyan felemelte a kezét.

Arturo minden repülés előtt két ujjal integetett, mintha még mindig egy ceruzát tartana közöttük.

„Elkésed a küldetésjelentéssel” – mondta.

A hang öreg volt, törött, de ugyanolyan.

Terézia mozdulatlan maradt.

Aztán elindult.

Nem futott. 82 évesen már nem futott. De minden egyes lépés mintha egy évet törölt volna el.

Amikor odaért hozzá, Arturo megpróbált felállni. Teresa gyengéden a széknek tolta és átölelte.

Aztán sírt.

– Te szemétláda – suttogta. – Megmondtam, hogy várd meg a parancsomat, mielőtt kidobod magad.

Arturo a könnyein keresztül hangosan felnevetett.

– És ha engedelmeskedtem volna neked, megpróbáltad volna ledobni azt az égő kávéskannát az éjszaka közepén.

– Megtehettem volna.

– Persze. És flamencot táncolhattam volna hét csigolyatörés után is.

Lucía befogta a száját. Álvaro félrenézett.

Évekig azt hitte, hogy a tapasztalatot ledolgozott órákban, képesítésekben és szimulátorokban mérik. Azon a reggelen felsőbbrendűnek érezte magát egy idős nőnél, mert egyenruhát viselt, a nőnek pedig ráncai voltak. Most egy olyan nő előtt állt, akit egy egész ország kért meg, hogy tűnjön el anélkül, hogy megszűnne szolgálni őket.

Arturo Álvaróra nézett.

– És ki ez?

Terézia megtörölte az arcát.

–Annak a járatnak a másodpilótája, ami miatt majdnem visszaültem a helyemre.

Álvaro azonnal előrelépett.

– Ezredes úr… Nincs mentségem. A kora alapján ítéltem meg. Nevettem a jelvényén. És amikor megpróbált figyelmeztetni, azt hittem, téved.

Arturo Álvaro egyenruhájának aranyszárnyaira mutatott.

– Az ég nem tudja, hány csík van a válladon. A korodat sem tudja. Csak azt tudja, hogy tudsz-e repülésben tartani egy repülőt.

Álvaro bólintott, könnyes szemmel.

– Mindenkit megmentett.

Terézia tagadta.

– Nem egyedül. Engedelmeskedtél, amikor abbahagytad a kabinban a legokosabbnak való bizonygatást. Az is számít valamit.

– Azok után, ahogy viselkedtem, még mindig mondhatsz ilyet?

– Egyetlen rossz perc nem dönti el az egész karrieredet. De amit teszel, miután rájössz, hogy hibáztál, az igen.

Salvatierra egy nagy szürke ponyvához közeledett, ami valamit letakart a hangár hátuljában.

– Teresa, egy rész hiányzik.