Amikor 11 000 méteres magasságban felmondta a szolgálatot a bal hajtómű, pontosan láttam, hogy a másodpilóta pánikba esett, és menthetetlenül kicsúszik a kezéből az irányítás. Miközben 214 utas vakon bízott benne, a férfi lenézően rám nézett, és odavetette: «Pilótát kértem, nem egy nyugdíjast!» Nem álltam le vitatkozni: azonnali vészfrekvenciát kértem a Los Llanos katonai légibázishoz, és bemondtam a titkos kódomat: «Fekete Özvegy 6». Másodpercekkel később két Eurofighter vadászgép bukkant fel a szárnyaink mellett… a katonai rádió pedig tisztelegve ejtette ki a nevemet.

Ahogy távoztak, a hatalmas hangárajtók elkezdtek nyílni.

A naplemente fénye aranyszínű sávban áradt be, amely a föld mentén húzódott, amíg el nem érte a cipőjét.

Teresa Valcárcel negyven éven át úgy élt, mintha élete egy része egy zárt szobához tartozna.

Most Arturoval az oldalán a pálya felé sétált, Lucía pár lépéssel mögötte, Álvaro pedig némán állt és figyelte őt.

Felettük egy Eurofighter szállt fel és emelkedett, míg végül fényes ponttá vált.

Terézia felnézett.

Nem volt szüksége arra, hogy bárki újra legendának nevezze.

Valami sokkal egyszerűbb is elég lett volna.

Hogy végre, amikor valaki az igazságot keresi, a neve ott legyen.