Négy technikus eltávolította a ponyvát.

Lent egy alacsony, háromszög alakú, fekete törzs látszott, az utolsó szegecsig restaurálva. Oldalán a BELLADONA X-4 felirat olvasható. A pilótafülke alatt frissen festett fehér betűkkel két név állt:

T. VALCÁRCEL – „ÖZVEGY 6”

A. VELASCO – „NOMÁD 2”

Teresa a tenyerét a fémre helyezte.

– Azt hittem, szétesett.

„Visszanyerték a középső részt” – magyarázta Arturo. „Egy csoport korábbi mérnök építette újjá az évek során. Néhányan közülük már nincsenek itt, hogy lássák a befejezését.”

Salvatierra kinyitott egy második dobozt.

Nem volt színházi díszletzápor, csak 3 egyszerű tárgy: Teresa eredeti repülési naplója, a tesztpilóta akkreditációja és a Védelmi Minisztérium határozata.

„A Minisztertanács engedélyezte a Belladonna teljes titkosítás alóli feloldását” – mondta. „A baleseti jelentést kijavították. A repülési óráinak adatait visszajuttatják a hivatalos archívumba. És azokat a következtetéseket, amelyek a balesetet emberi hibának tulajdonították, megsemmisítették.”

Teresa elvette a jegyzetfüzetet.

Az első néhány oldal megsárgult. Az utolsó küldetésen valaki fekete tintával áthúzta a nevét.

Arturo évekkel később ezt írta róla:

„Parancsnok: Teresa Valcárcel. Élve tért vissza.”

Teresa ajka remegett.

– Csak ezt akartam.

„A jegyzetfüzet?” – kérdezte Lucia.

– Nem. Hogy az igazságnak legyen hol laknia, amikor mi már nem leszünk itt.

Órákkal később a 782-es járat története már bejárta a televíziót, a rádiót és a mobiltelefonokat. Az utasok az ablakokból filmezték az Eurofightereket. Egyesek szerint egy ősz hajú nő lépett be a pilótafülkébe, és kényszerítette a gép leszállását. Mások azt ismételgették, hogy a másodpilóta próbálta ellökni a nőt.

Újságírók várakoztak a hangár előtt.

Teresa nem akart sajtótájékoztatókat.

„Negyven éve vártam arra, hogy abbahagyják a rejtegetést, és most azt szeretném, ha abbahagynák a bámulást” – tiltakozott.

Artúr elmosolyodott.

– Ez történik, amikor ebéd előtt megmentesz egy kereskedelmi repülőgépet.

De mielőtt átlépte volna a küszöböt, Álvaro négyszemközt beszélni kért vele.

Megmutatta neki a repülési naplóját.

– Benyújtom a teljes jelentést. Semmi finomkodás nélkül. Azt írom, hogy figyelmen kívül hagytam a figyelmeztetését, és megvetéssel bántam vele.

-Csináld meg.

– Felfüggeszthetnének.

-Talán.

Álvaro mély levegőt vett.

– És szerinted repülnöm kellene tovább?

Teresa néhány másodpercig figyelte.

– Azt hiszem, ma tanultál valamit, ami egyetlen szimulátorban sem jelenik meg. A tekintély nem tesz tévedhetetlenné. A tapasztalat nem mindig jár egyenruhával. És attól, hogy segítséget kérsz, mielőtt túl késő lenne, nem leszel kevésbé jó pilóta.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

– Ki akarom érdemelni azokat a szárnyakat.

– Akkor kezdd azzal, hogy ne keverd össze a magabiztosságot az arroganciával.

Átadta neki a jegyzetfüzetet.

– Aláírathatom?

Teresa most mosolygott először a leszállás óta.

Egyetlen mondatot írt:

„Amikor a rendszerek kudarcot vallanak, ne hagyd, hogy az alázat cserbenhagyjon.”

Aztán visszaadta neki.

A kifutópályán a nap kezdett lenyugodni a síkság mögött. A két Eurofighter pilóta, akik kísérték, a repülőgépük mellett várakozott. Egyikük, Irene Molina kapitány, integetett.

– A nagyapám az INTA-nál dolgozott. Beszélt a Viuda 6-ról, bár sosem mondta ki a nevét.

Terézia lehajtotta a fejét.

– Szóval a nagyapád tudta, hogyan kell titkokat tartani.

– Valami mást mondtam. Hogy létezik egy nő, aki képes megérezni a hibákat, mielőtt azok megjelennének a műszerekben.

Terézia a kezeire nézett.

– Túlzásba vitte.

– Azt is mondta, hogy egy napon a történelmet helyre kell majd állítani.

Arturo a székében ült, és mögötte érkezett.

– Nem túloztam ezzel.

Salvatierra csendet kért. Nem volt zene, sem felvonulás, sem nagyszabású ünnepség. Csak egy kis csoport pilóta, technikus, a bázison maradt utasok és a mentőszolgálat személyzete.

A tábornok átadta Teresának régi jelvényét, amelyen most egy teljes neve szerepelt.

– Túl sokáig keverték össze a titkolózást a feledés homályával – mondta. – A kettő nem ugyanaz.

Teresa a fiatal pilótákat nézte, majd Álvaróra és Lucíára, végül pedig Arturora.

„Nincs szükségem senkire, aki visszaadja nekem a 40 évet. Ez nem lehetséges. De azt akarom, hogy mától kezdve egyetlen aktában se lehessen láthatatlanná tenni azt, aki ott volt.”

Arturo felemelte a kezét.

– És legyen tudtára, hogy továbbra is azt mondom, a kidobás a te hibád volt.

Terézia hangosan felnevetett.

A feszültség megtört.

Az utasok tapsolni kezdtek. Nem úgy, mint a repülőn, hogy túlélték, hanem lassabban, mélyebben.

Lucia odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Még mindig tervezed, hogy Mallorcára mész?

Terézia az órára nézett.

– A dédunokám 6 éves lesz. Ha elkések, biztosan elveszi a szárnyaimat.

Salvatierra egy katonai repülőgépre mutatott, amely készen állt a szállítására.

– Elvihetjük őt.

Terézia tagadta.

– Dehogy. Mára elegem volt a repülésből.

-Így?

—AVE Valenciába és komppal, ha szükséges.

Arturo felhorkant.

– 42 éve várlak, hogy újra lássalak, és még mindig ugyanolyan makacs vagy.

– Ezért vagyok még mindig itt.

Mielőtt elment, Teresa még egyszer kérte, hogy visszatérhessen a Belladonna X-4-hez.

A hangár szinte üres volt. A fekete repülőgép a fehér fény alatt pihent, titkok, piros szalagok, áthúzott nevek nélkül.

Arturo mellette állt.

– Azt hittem, soha többé nem látjuk őt.

– Azt hittem, soha többé nem látlak.

– Túl sok időt loptak tőlünk.

Terézia bólintott.

– Igen. De nem tudták megváltoztatni, amit tettünk.