Kegyetlen férje elől menekült a lányával… nem sejtve, hogy egy gazdag idős asszony megváltoztatja az életét.
A komornyik felemelte az ostort a lány elé, mire Rosalia letérdelt, hogy helyette fogadja az ütést.
– Ne nyúlj a lányomhoz!
A hacienda erkélyéről egy idős asszony leejtette a rózsafüzérét.
– Engedd le azt a karod, Baltasar.
A férfi meglepetten engedelmeskedett.
– De asszonyom, ennek a nőnek nincs ajánlása.
– Hozz egy éhes teremtményt.
– Nem vehetünk fel akárkit.
– Akkor kezdd azzal, hogy ne feledd, az én házamban sem parancsolhat akárki.
1939 februárját írták a Jalisco-felföldön. Rosalía Morales három napja gyalogolt a négyéves Inéssel a vörös földutakon. Mesquite fák alatt aludtak, száraz tortillákat ettek, és vizet kértek olyan ranchokon, ahol senki sem kérdezősködött túl sokat.
Egy szürke kendő takarta el az arcán lévő zúzódást. Kis csomagjában ruhákat, néhány érmét és anyja fésűjét vitte. Minden mást otthagyott a férfival, aki elől menekült.
A Las Jacarandas ranch egy másik világnak tűnt: kőfolyosók, túlcsorduló magtárak, tehenek a karámokban és egy kápolna, amelynek ajtaja nyitva állt. Rosalía munkát keresve érkezett. Baltasar Cuéllar, a munkavezető, már éppen ki akarta dobni, amikor megjelent Doña Mercedes Altamirano.
Az idős asszony lassan ereszkedett le. Fekete ruhát viselt, és egy kulcskarikát viselt a dereka körül. Inés abbahagyta a sírást, amikor meghallotta a kulcsok csilingelését.
– Tomasa, etesd meg a lányt.
A szakácsnő a tűzhelyhez vezette őket. Atolét és meleg tortillákat szolgált fel. Rosalía eltörte a sajátját, és a felét Inés tányérjára tette.
Tomasa visszaadta neki azt a felét, és tett rá még egy tortillát.
– Ez elég 2 órára.
Rosalía hangtalanul sírt, a tányér fölé hajolva.
Később Mercedes fogadta az irodájában.
– Van neki férje?
Rosalía szorosabbra húzta a kendőjét.
– Nincs senkim.
Az idős asszony a zúzódásra nézett, amit a kendő már nem fedett teljesen.
– A konyhában fog dolgozni.
– Magammal vihetném a lányomat?
– Együtt fognak aludni a sütő melletti szobában.
– Azt teszem, amit parancsolsz.
– Minden hónapban fizetek neki, plusz az ételt és a szállást.
Rosalía hitetlenkedve felnézett.
„Nem akarok itt semmilyen lopást vagy hazugságot” – folytatta Mercedes.
Rosalía arca elvesztette a színét.
– Megengedem az elsőt.
Az idős asszony nem kérdezett semmi mást.
Azon az éjszakán Inés az anyja ölelésében aludt el. Rosalía ébren maradt, számolta a zajokat: paták dobogását, ugatást, a kapun csapódó retesz hangját. Minden hang Damián Rojas érkezését hirdette.
Tizenkilenc évesen találkozott vele egy San Juan melletti vásáron. Lovakat árult, fényes sarkantyút viselt, és tudta, hogyan kell megnevettetni. Szalagokat és édes kenyeret hozott neki; megígérte, hogy soha többé nem kell éheznie.
Az esküvő után üzleti veszteségek, alkohol és sértések következtek. Az első lökést virágok követték. A másodikat könnyek. Később abbahagyta a bocsánatkérést.
Rosalía megtanulta felismerni a természetét abból, ahogyan szétszedte a dolgokat. Azt is megtanulta, hogyan rejtse el a zúzódásokat, és hogyan egyen lassan, hogy ne haragítsa fel. Amikor Inés megszületett, hitte, hogy meg fog változni. Néhány hétig úgy is tűnt, hogy meg fog változni.
A szökés éjszakáján a lány sírva ébredt. Damian felemelt kézzel közeledett az ágyhoz. Rosalia megkapta a pofont, mielőtt elérhette volna a lányát.
Megvárta, amíg elalszik. Aztán összeszedte a kevés holmiját, és felébresztette Inést.
—Játsszunk egy olyan játékot, hogy sétálunk zajtalanul.
A lány azt hitte, hogy ez egy játék. Az anyja tudta, hogy nem lesz több esélye.
A Las Jacarandasban töltött első hetekben Rosalía addig dolgozott, amíg az ujjai el nem repedtek. Mercedes attól tartott, hogy a pihenés elbocsátás alapjául szolgálhat. Meg kellett utasítania Tomasát, hogy küldje ágyba.
Az idős asszony ismerte azt a fáradtságot, ami nem kizárólag a munkából fakadt.
A tanya az apjáé volt. Ő tanította meg neki a könyvelést és a beteg szarvasmarhák felismerését. Amikor azonban feleségül ment Anselmo Altamiranóhoz, mindenki a férje tulajdonaként kezdte kezelni a földet.
Anselmo nagylelkű volt a nyilvánosság előtt. Fizetett a védőszent ünnepeire és gyertyákat adományozott a templomnak. Otthon kijavította a rendezett számlákat, megalázta a feleségét, és bezárta az ajtót, mielőtt bekopogott volna.
Mercedes ezt negyven évig tűrte. A gyermekei úgy nőttek fel, hogy hallották a lépteit a lépcsőn. Octavio, a legidősebb, végül ugyanazzal a parancsoló hangon szólalt meg. Gabriel, a legfiatalabb, megtanult eltűnni, ha valaki kiabált.
Anselmo 11 évvel ezelőtt halt meg. A birtok virágzott Mercedes vezetése alatt, de Anselmo még mindig összerezzent, valahányszor egy csésze az asztalra került.
Rosalía Octavio látogatása során fedezte fel.
Az ügyvéd feleségével, Elvirával és egy meghatalmazással érkezett Guadalajarából, amelyet az édesanyjától szeretett volna aláíratni.
– Annyi földprobléma van, hogy kell valaki, aki gondoskodik róla.
– Már van valakim, aki átnézi a dolgokat, ha szükséges.
– Úgy értem, valaki, akiben megbízom.
– Akkor nem lesz kifogása ellene, hogy nyugodtan elolvassam az iratait.
Octavio hirtelen lecsapta a poharát az asztalra. Mercedes vállat vont. Rosalía, aki éppen a tányérokat szedte le, felismerte a mozdulatot.
Találkozott a tekintetük. Egyikük sem szólt semmit.
Közben Inés felfedezte a kőlépcsőt. Minden reggel felmászott rajta, hogy elvigye a hölgynek a szemüvegét. Egy diófa fiókban tartotta régi levelek és egy könyvelési könyv mellett, egy apró rézkulccsal bezárva.
