Aztán a lány megfésülte fehér haját.

– Húzzelek fel, nagymama?

Amikor Mercedes először hallotta ezt a szót, becsukta a szemét.

– Egy kicsit, de folytatódik.

Rosalía aggódott a túlzott önbizalmuk miatt. Ha akár csak egy gyűrű is hiányozna, gyanút keltenének.

– Talán jobb lenne, ha Inés nem menne feljebb, asszonyom.

Mercedes a térdére helyezte a fésűt.

– Évek teltek el azóta, hogy bárki is kopogott az ajtómon, hogy lásson.

Rosalía soha többé nem kérte.

Áprilisban Inés betöltötte az ötöt. Tomasa fánkot és forró csokoládét sütött. A munkások gyermekei a „Las Mañanitas”-t énekelték az udvaron. A kislány körülnézett, keresve azt a személyt, akinek a bulit szervezték.

Amikor rájött, hogy neki szól, odaszaladt az anyjához.

– Én is ehetek süteményt?

Rosalía olyan szorosan ölelte magához, hogy a lány nem tudott válaszolni.

Mercedes kék ruhát adott neki, és a kis rézkulcsot ugyanolyan színű szalagra akasztotta.

– Te tartsd meg nekem.

– Az enyém?

– Délután 2 óra van.

Balthazar undorral nézte az ajándékot. Attól kezdve örökösnőnek nevezte Inést, mindig olyan mosollyal, ami egyáltalán nem volt barátságos.

A buli után Rosalía Inést éppen a maradék tortaszeleteket számolgatta. A kislány az egyiket a párnája alá akarta tenni.

– Ha esetleg holnap nem lenne.

Az anyja leült mellé.

– Holnap lesz reggeli.

– Még akkor is, ha rosszul viselkedem?

Rosalía szégyellte magát, amiért a lánya hányszor hallotta, hogy az evés jutalom.

– Még akkor is, ha kiöntöd a tejet, vagy összetörsz egy tányért.

Inés hosszan nézte, mielőtt az asztalra tette a tortát. Ez az apró önmegtagadás jobban megríkatta Rosalíát, mint maga a buli: a lánya kezdte hinni, hogy nem kell minden egyes falatot kiérdemelnie.

Májusban megkezdődött a tárolt kukorica értékesítése. Rosalía vizet vitt a teherhordóknak, és amíg várakozott, megszámolta a babzsákokat, egyik zsebből a másikba pakolgatva azokat.

Nem tudott olvasni, de az apja megtanította így számolni.

Azon a délutánon hallotta Baltasart jelenteni, hogy 40 zsákot adott el. Ő 46-ot számolt meg.

Az éjszakát azzal töltötte, hogy azon tűnődött, mi történne, ha megszólalna. Hajnalban bevitte a babját az irodába, és elrendezte az asztalon.

—46 jött ki, asszonyom.

Mercedes a kis kupacokra nézett.

Biztonságban vagy?

– Lefekvés előtt újra megszámoltam őket.

A következő eladást diszkréten Eusebio, egy munkás figyelte, aki gyerekkora óta ismerte Mercedest. Baltasar ismét 40 zsákot jelentett be. Valójában 45-öt adtak el.

A nő szembeszállt vele. A férfi elismerte a hibákat, és megígérte, hogy kijavítja azokat. Mercedes követelte a korábbi számlák felülvizsgálatát, és Eusebiot nevezte ki az értékesítés felügyeletének felelősévé. Nem rúgta ki azonnal; továbbra is nehezen tudott szembeszállni Octavio által ajánlott férfival.

De odaadta Rosalíának a kamra kulcsát.

– Mától kezdve számolni fogod, mi jön be és mi megy ki.

– Nem tudom leírni.

-Akkor majd megtanulja.

Minden este olajlámpa mellett tanultak. Rosalía számokat rajzolt, majd neveket: cukor, kávé, szappan. Mercedes sosem vesztette el türelmét, amikor túl erősen nyomta a krétát.

A könyvekben Rosalía egy kis keresztet vett észre a hölgyek aláírása előtt.

„Az anyám tanított meg felvenni” – magyarázta Mercedes.

-Mindig?

– Meddig kell aláírnom egy doboz gyertya átvételi elismervényét?

Rosalía évtizedekig ismételgette az ujjával a kereszteket.

Júniusban Octavio visszatért Ramiro Treviño, egy földvásárló kíséretében. Miközben bejárták a legelőket, a látogató megjegyezte, hogy Octavio birtoka többet ér, mint gondolta.

Mercedes megállt.

– Az ingatlan az enyém, Don Ramiro.

Octavio túl gyorsan témát váltott.

Otthon Elvira édességgel kínálta Inést, és megkérdezte tőle, honnan való. A lány a falujáról és apja vörös lováról beszélt.

Amikor később elmesélte Rosalíának, anyját furcsán hallgatagnak találta.

Azon az estén újra elkészítette a csomagot.

Mercedes találta meg a tűzhely mellett egy júliusi viharban.

– Megint ki fogsz menni?

Rosalía lesütötte a tekintetét.

– Ha eljön, elveszítem ezt az egészet.

Az idős asszony leült mellé, és most először mesélte el a házasságát anélkül, hogy eséseket vagy baleseteket talált volna ki.

Rosalía mozdulatlan kézzel hallgatta.

„Negyven évig maradtam” – mondta Mercedes.

– Féltem.

– Te is féltél, és elmentél a lányoddal.

Rozália sírni kezdett.

– Hazudtam neki.

– Ezt már tudtam.

– Damian még él.

Mercedes megfogta a kezét.

– Itt nem kell elrejtened, hogy maradhass.

Aztán elmondta neki a döntését: végrendeletet készít, és a vagyont Rosalíára hagyja. Gyermekei más vagyontárgyakat kapnak; a Las Jacarandas pedig valaki olyan kezében marad, aki ismeri az ott dolgozókat.

Rosalía visszahúzta a kezét.

– Nem a pénzedért jöttem.

– Pontosan ezért tudok erről beszélni veled.

– A gyerekeid gyűlölni fognak engem.

– Ettől még az én kívánságaim nem lesznek a tiéd.

Rosalía egy feltétellel egyezett bele: senki, aki ott dolgozva megöregedett, nem marad hajléktalan. Mercedes megkérte a közjegyzőt, hogy jöjjön el a következő héten.

Baltasar meghallotta a beszélgetést, miközben áthaladt a folyosón.

Három nappal később, amikor Mercedes lázasan ágyban feküdt, megérkeztek Octavio és Damian.

Rosalía előbb felismerte a gesztenyebarna lovat, mint hogy meglátta volna a lovast. A kancsó kicsúszott a kezéből.

Damian mosolyogva szállt le a lováról.

– Vége a nyaralásodnak.

Inés az anyja mögé bújt. Baltasar becsukta a kaput.