A babája meghalt, de van teje. A herceg fia éhezik. Mi történt ezután?
Négy nappal fia eltemetése után Elena Suárez bekopogott egy palota ajtaján, hogy felajánlja a tejet, ami még mindig töltötte a mellét.
Átázott kendőt viselt, csizmája varrásánál fogva nyitott volt, és egy elviselhetetlennek tűnő kérése volt: etesse meg egy másik nő gyermekét, hogy tovább élhessen.
1798 decemberét írták Mexikóvárosban. Lázjárvány borította be fekete kreppszövettel a nemesi házakat és a bérházakat. Elena szobájában egy üres bölcső állt. Santa Aurelia hercegének palotájában egy újszülött sírt egy olyan anya portréja mellett, aki nem akart visszatérni.
Elena korábban elvesztette férjét, Juliánt, egy dokkmunkást, aki hamisan énekelt, miközben ringatta kisbabájukat, Tomást. Egy betegség vitte el, amikor a gyermek alig két hónapos volt.
Most már Tamás is halott volt.
Elena a legjobb alsószoknyájába burkolózva temette el. Nem engedhetett meg magának koporsót vagy keresztet a nevével. A sírásó megmutatta neki a helyet a szegények sírjai között, majd visszatért a munkájához.
Attól kezdve a teste továbbra is várt egy gyermekre, aki soha nem lesz képes megetetni magát.
Amikor a szomszédja, Jacinta, mesélt neki a dajkaállásról, Elena nem volt hajlandó rá.
–Az a tej Tomásnak volt.
Jacinta egy darab sajtot és egy tortillát hagyott egy dobozon.
–Neked is enned kell.
– Nem tehetek egy másik gyereket a helyére.
– Senki sem kéri, hogy helyettesítsd őt.
A szomszéd elmagyarázta, hogy havi 5 pesót ajánlottak, szállást és ellátást. Elena számára ez azt jelentette, hogy kifizeti az adósságait, és vesz egy követ, ahonnan Tomás nevét nem mossa le az eső.
Hajnalban megmosdott, bekötötte a haját és kiment.
Doña Remedios, a házvezetőnő fogadta, aki felnevelte a herceget, és ismerte a ház minden egyes tárgyának értékét.
Repedt kezeire nézett.
– Mikor vesztetted el a gyerekedet?
Elena úgy érezte, hogy a kérdés újra feltépett egy sebet.
—4 nappal ezelőtt.
Remedios elvitte megmosakodni és száraz ruhát adott neki. Aztán egy folyosón várakoztatta, melynek portréi gyanakvóan figyelték.
Don Rodrigo de Villaseñor zakó nélkül jelent meg, inge gyűrött, szeme vörös. Elena egy távolságtartó férfira számított, akit a címe védelmezett. Egy alig lábra álló apát talált.
A felesége, Izabella, a szülés után meghalt. Házasságukban közös tulajdonok és vezetéknevek voltak; nem volt nagy szerelmi történet, de az asszony kedves volt hozzá. Mielőtt meghalt, megkérte, hogy gondoskodjon a gyermekről.
Rodrigo három éjszaka nem aludt. A kis Mateo alig ivott tejet. Hoztak be szoptatós dajkákat, kipróbálták az orvos által felírt oldatokat, és tele volt a szoba beszélgető emberekkel, de semmi sem nyugtatta meg.
„Meg tudod etetni?” – kérdezte Rodrigo.
– Megpróbálhatom.
– Duplán fizetek.
Elena a szemébe nézett.
– Először is vigyél el hozzá.
Még a küszöböt sem lépte át, és elkezdett sírni. Egy pillanatra azt hitte, Tomást hallja, és kénytelen volt az ajtófélfának támaszkodni.
Mateo egy mahagóni mózeskosárban ült, csipkébe csavarva. Kicsi volt, nyugtalan és kimerült. Elena felkapta, és megkért mindenkit, hogy nézzenek el, hogy letelepedhessenek a kandalló mellé.
Remedios felhúzott egy szúnyoghálót. Rodrigo mozdulatlanul maradt a másik oldalon.
Amikor a baba elkezdett enni, a sírás abbamaradt. Elena fizikai megkönnyebbülést és olyan mély szomorúságot érzett, hogy a finom hajába sírva fakadt.
– Lassan, kismadár.
Az orvos megvizsgálta a gyermeket az etetés után. Nem beszélt csodákról: továbbra is figyelemmel kíséri majd; felépülnie kell. De aznap délután először úgy tűnt, nem fogja elveszíteni.
Rodrigo leült, és a kezével eltakarta az arcát.
Elena hallotta, ahogy a férfi lélegzete elakad a paraván mögött.
Amikor Mateo elaludt, a herceg visszatért parancsoló hangjához.
– Itt fog maradni.
Elena megigazította a gyerek takaróját.
– Vannak holmijaim a szobámban.
– Kifizetem az adósságait.
– Nekem is vannak dolgok, amiket el kell hoznom.
– Nem kell a környékről rongyokat hoznunk.
Remedios lesütötte a tekintetét. Elena lassan felállt, karjában tartva a babát.
– Ott van a kés, amivel a férjem a bölcsőt faragta.
Rodrigo hallgatott.
– A gyűrűmet zálogba adták, a fiamat pedig eltemették anélkül, hogy bárki elolvashatta volna a nevét.
Elena a férfi tekintetét állta.
–Maradok dolgozni, de nem fogom elégetni az emlékeimet.
A herceg a gyermekre kulcsolt kezeire nézett. Szégyenkezve döbbent rá, hogy félelmét azzal próbálta leküzdeni, hogy valaki más életét vette el.
– Mondd el, mire van szükséged.
–Vissza kellene szerezniük a kést és a gyűrűt.
Remegett a hangja.
– És egy sírkövet Tomásnak.
Rodrigo megkérte Remediost, hogy gondoskodjon mindenről.
„Ki is mehetsz, amikor szükséged van rá” – tette hozzá.
Elena újra leült. Érkezése óta most először érezte úgy, hogy a szoba nem börtön.
A következő hetekben Mateo visszanyerte erejét. Arca kigömbölyödött; léptei hallatán Elenát kereste, és ujjaival átölelte a ruháját.
Egy kis asztalnál evett a szoba mellett. Volt egy ágya puha matraccal, meleg vízzel és olyan ruhákkal, amik nem dörzsölték ki a bőrét. Azonban sok éjszakán egy takarón aludt a padlón.
A többi igazságtalannak tűnt számára.
Tomás szalmán halt meg. Hogyan fogadhatta el ezt a vigaszt?
Rodrigo egy kora reggel találta így. Bement megnézni, hogy Mateo lélegzik-e, és látta, hogy Elena a kiságy mellett kuporog.
