Elena nem közeledett Rodrigóhoz. Felvette Mateót, és megvárta, amíg abbahagyja a sírást.

„Nem fogom hagyni, hogy itt megalázzák” – mondta.

– Már megtették.

Rodrigo nem talált választ.

– Ezt megbeszélhetem az édesanyáddal, Elena.

–Minden alkalommal vitatkoznom kellett vele, valahányszor belépett egy ajtón.

Lépett egyet felé.

– Nem akarom, hogy elmenjen.

Elena könnyes szemmel nézett rá.

– Azért van ez, mert gondoskodom Mateóról, vagy azért, mert ő szeret engem?

Rodrigo mozdulatlan maradt. Tudta a választ, de ha kimondta, az azt jelentette, hogy meg kell változtatnia a családneve köré szerveződő életét.

A hallgatása jobban fájt, mint Beatriz szavai.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Akkor befejezem a munkámat és elmegyek.

Nem volt hajlandó azonnali elbocsátásra. Beszélt az orvossal, és beleegyezett a fokozatos átmenetbe az etetésben és a gondozásban. A szükséges hetekben maradt, és megtanította az új gondozónak, Mateónak a szokásait.

Nem hagyná ott, hogy bebizonyítsa a büszkeségét.

Rodrigo ismét üzleti ügyeibe merült. Minden este szobája ajtajához ért, és megállt anélkül, hogy belépett volna. Szégyellte gyávaságát, de továbbra is halogatta a beszélgetést.

Amikor Elena elkészült a távozásra, egy kis zacskóba tette a gyűrűt, és becsomagolta Julián kését. Megkapta a teljes fizetését, és elég pénze volt egy kis lakás bérlésére Jacintával.

Nem akart éhen halni. Ez segített neki felismerni, hogy a félelemtől való távolmaradás egyben az eltévedés egyik módja is lett volna.

Hajnal előtt elbúcsúzott Mateótól.

A gyerek egyik kezét a lepedőn terpeszkedve aludt.

–Remélem, soha nem kell hidegvérűen viselkedned ahhoz, hogy tiszteletet vívj ki.

Elena kijött a konyhán keresztül. Remedios szalvétába csomagolt kenyérrel várta.

– Hamarabb meg kellett volna védenem.

–Még mindig meg tudja védeni, bárki is következik.

A házvezetőnő meghajtotta a fejét, és kinyitotta neki az ajtót.

Rodrigo a szobába lépve vette észre a hiányát. Mateo ébren volt, az új gondnok kíséretében. Elena karosszéke üresen maradt.

Elment Remediost keresni.

— Hová tűnt?

– Nem mondta meg nekem.

A herceg az udvar felé nézett.

Hirtelen rájött, hogy tudja, hol keresse a lányt.

Meg sem várva a hintót, elindult. Végigsétált az utcákon, hagyta, hogy a sár beszennyezze a csizmáját. A temetőben megtalálta Elenát Tomás sírköve mellett ülve.

Látta, hogy közeledik, és szorosabban magához ölelte a csomagját.

– Mateóról gondoskodnak.

-Tudom.

– Csak azt kaptam meg, ami járt nekem.

– Én is tudom.

Rodrigo leült mellé a nedves földre.

Elena meglepetten nézett rá.

– Tönkre fogja tenni a ruhákat.

– Már régen kevesebbet kellett volna aggódnom miatta.

Csendben maradtak, amíg parancs mögé bújva megszólalhatott.

– Amikor megkérdezte, hogy szeretem-e, megijedtem.

Elena a sírkövére nézett.

– Én is féltem.

– És te beszéltél.

Rodrigo a térdére tette a kezét.

– Szeretem őt, Elena.

Lehunyta a szemét.

– Nem akarok visszamenni, hogy később el kelljen bujkálnom.

– Feleségül akarlak venni, amikor mindketten készen állunk rá.

Elena ismét ránézett.

– Nem arra kérlek, hogy ma dönts – folytatta.

– Az anyja nem fogadja el.

– Anyám fogja eldönteni, hogyan viselkedjen, én pedig azt, hogy ki lépjen be a házamba.

Elena a sírkőre mutatott.

– Tamás mindig a fiam marad.

-Mindig.

– És Julian a férjem volt.

– Nem kell törölnöd őket ahhoz, hogy szeress.

Sírni kezdett. Rodrigo megvárta, míg a lány megengedi neki, hogy megfogja a kezét.

Elena beleegyezett, hogy visszatér, hogy megismerje egymást anélkül, hogy szerződést kötnének közöttük.

Ez idő alatt Elena Jacintával közös projektjét is megvalósította. Kibéreltek egy boltot, ahol szöveteket árultak és ruhákat javítottak. A barátnője délelőtt dolgozott; Elena ellenőrizte a könyvelést, és ott dolgozott, amikor Mateo az apjával volt.

Rodrigo felajánlotta, hogy kifizeti a lakbért. A nő inkább a megtakarításait használta fel.

– Tudni akarom, hogy el tudom tartani magam, ha valaha is szükségem lenne rá.

Sértődés nélkül elfogadta.

Az eljegyzés híre hamarosan elérte a szalonokat. Egy család viszonozta a meghívást, egy régi ismerőse pedig azt tanácsolta a hercegnek, hogy diszkréten tartsa meg az esküvőt.

Rodrigo megmutatta a levelet Elenának, ahelyett, hogy elrejtette volna előle.

– Mi választhatjuk ki a vendégeinket – mondta.

– Fájt-e?

-Igen.

Megfogta a kezét.

– Én is, de nem fogom megkérni, hogy tegyen úgy, mintha valaki más lenne.

Azon a délutánon együtt sétáltak az Alameda mentén. Elena egyszerű ruhát viselt, és Julián gyűrűjét cipelte a táskájában. Néhányan megálltak, hogy megbámulják őket. Elena el akarta engedni Rodrigo karját; a férfi lazított a szorításán, hogy Elena dönthessen.

Néhány lépés után Elena ismét megragadta.

Továbbmentek, mígnem Mateo, Remedios kíséretében, nevetni kezdett, amikor meglátott egy kutyát elhaladni a fák között.

Hónapokkal később egy kisebb szertartáson összeházasodtak, Jacinta és Remedios jelenlétében a vendégek között. Beatriz nem vett részt az eseményen. Rodrigo már nem kereste tovább a jóváhagyását.

Elena megtartotta a megtakarításait, az emlékeit, és azt a szabadságot, hogy bármikor ellátogasson a temetőbe, amikor csak szüksége van rá. Mateo úgy nőtt fel, hogy tudta, ki volt az édesanyja, Isabel, és ki gondoskodott róla utána.

Amikor idősebb lett, elkísérte Elenát, hogy virágot vigyen Tomásnak. Elena a nevelt testvéréről beszélt neki, és már nem tette, mintha a fájdalom elmúlt volna.