– Kényelmetlennek találod az ágyat?

Zavartan felült.

– Túl puha.

A takaróra nézett, majd a sértetlen matracra.

Kevésbé hiányzik neki, ha ott alszol?

Elena összeszorította az ajkait.

– Ez segít abban, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem.

Rodrigo letette a gyertyatartót az asztalra, és leült a földre, némi távolságra tőle.

– Felkapcsoltam az összes lámpát a szobámban, mert nem bírom üresen látni.

Felnézett.

– És mégis üres marad – folytatta.

Nem próbálta elvenni a fájdalmát. Nem mondta neki, hogy hálásnak kellene lennie azért, amije van. Ott maradt, amíg Mateo fel nem ébredt.

Azután az este után Elena mesélni kezdett neki Juliánról, a nevetéséről és a rossz szövegű dalokról. Rodrigo anélkül hallgatta, hogy versenyre keltette volna az emlékeit.

Isabelről is beszélt: a türelméről, az elhalasztott sétákról, a kérdésekről, amelyeket már nem tehetett fel neki.

Egy kora reggel Elenát Mateóval sétálva találta kimerülten. A fiú nyugtalan volt az evés után.

– Hadd tartsam meg.

Habozott. Abban a házban a tulajdonosok hozzászoktak, hogy hívjanak valakit, ha munka van.

Rodrigo kinyújtotta a karját.

– Ő a fiam.

Elena átnyújtotta neki, és megmutatta, hogyan tegye el. A fiú fel-alá járkált az ablak és az ajtó között, miközben egy dalt mormolt, aminek a végére nem emlékezett.

Mateo tejfoltot hagyott elegáns köntösén.

Elena meglepetten felnevetett.

Rodrigo a roncsba hullott szövetre nézett.

– Legalább valaki ebben a házban megmondhatja, hogy fogjam be a szád.

Újra nevetett. Aztán a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat tett volna.

-Bocsánat.

-Mert?

Elena Tomásra gondolt. A bűntudat azonnal visszatért.

Rodrigo nem erőltette a magyarázatot. Hozott neki egy takarót, és tovább sétáltatta Mateót, amíg a lány el nem aludt a kanapén.

Egyik vasárnap Elenát meglátogatta Jacinta a konyhában. Azt tervezték, hogy együtt vacsoráznak, de egy szobalány azt mondta a szomszédnak, hogy kint kell várnia.

Rodrigo hallotta az utasítást a folyosóról.

– Készíts elő egy másik helyet az asztalnál.

A szobalány Remediosra nézett, mielőtt engedelmeskedett.

Elena kiment megkeresni Jacintát, aki már egy kosár tortillával a kezében távolodott.

„Nem kell változtatnod az étrendeden, csak azért, mert most jól keresel” – mondta neki a barátnője.

Elena elmosolyodott, és megfogta a karját.

Miközben leült, Jacinta hangtalanul beszélt Tomásról. Emlékezett rá, hogyan tekergette az ujjait egy-egy szalag körül, és hogyan aludt el Julián, miközben a térdén tartotta azt.

Rodrigo hallgatott. Elena sírva fakadt előttük, majd folytatta az evést. Senki sem kérte tőle, hogy hagyja maga mögött a múltat, hogy ne szomorítsa el a házat.

A sírkő karácsony előtt megérkezett. Elena Jacintával elment a temetőbe. Rodrigo egy egyszerű feliratot rendelt rá: Tomás, Elena és Julián fia.

Nem voltak címek vagy nagy frázisok. Csak olyan nevek voltak, amelyeket addig senki sem tartott fontosnak.

Elena végigsimította az ujjaival a betűket.

Jacinta mellette maradt.

– Szeretik őt abban a házban?

Elenának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– A gyereknek igen.

– Kérdeztem magáról.

Elena a megtalált gyűrűjére nézett. Még mindig nem tudta, mit válaszoljon.

Hónapok teltek el. Mateo megtanult nyugton ülni és a szőnyegre ütögetni a kezét, amikor boldog volt. Rodrigo elkezdte korán befejezni a megbeszéléseit, hogy időt tölthessen vele.

Elena újra elkezdte használni az ágyat éjszakánként. Más éjszakákon továbbra is szüksége volt a takaróra a kiságy mellett. Remedios abbahagyta a kérdezősködést, hogy mennyit evett, és azt kezdte kérdezgetni, hogy kialudta-e magát.

Egyik délután a herceg azon kapta Elenát, amint Mateónak egy Julián által faragott apró fafigurát mutatott.

– Tomásé volt – mondta.

Mielőtt átnyújtotta volna a babának, rábámult.

Rodrigo megértette, hogy ez a gesztus többe került neki, mint bármilyen követelés az első napján.

Egyfajta kötelék szövődött közöttük, aminek még nem mertek nevet adni. Keresték egymást, hogy apróságokat osszanak meg egymással: egy abszurd levelet, egy rosszul sikerült receptet, Mateo első új hangját.

Aztán megérkezett Doña Beatriz, a herceg anyja.

Egy júniusi reggelen a hintója megállt a palota előtt. Bejelentés nélkül belépett a gyerek szobájába. Elenát a szőnyegen ülve találta, amint vele játszott.

—Kelj fel.

Elena engedelmeskedett.

Beatriz először az unokáját, majd a dajka ruháit vizsgálgatta.

– Már betöltötte a célját.

Remedios elmozdult az ajtó mellett.

– A gyereknek még szüksége van egy átmeneti időszakra, asszonyom.

– A nevelőnő, akit felbéreltem, tudni fogja, hogyan kell gondoskodni róla.

Elena úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

– Nem tudnak mindent megváltoztatni egy délután alatt.

Beatriz közeledett.

–Összekeveri a munkáját a családban betöltött helyével.

Rodrigo bement, miután meghallotta a hangokat.

– Elena marad.

Az anyja figyelte, és arcán szándékos kegyetlenség tükröződött.

– A pletykák igazak voltak.

– Vigyázz, mit mondasz.

– Ha megtartani akarsz egy nőt, helyezd el egy másik házba.

Elena elsápadt.

– Nem vagyok a szeretője.

Beatriz alig pillantott rá.

– Akkor nem lesz nehéz elmennie, amikor már nincs rá szükségük.

Rodrigo nyitotta ki az ajtót.

– Vége a látogatásnak, anya.

– Gondolj a fiad vezetéknevére.

– Arra a személyre gondolok, aki gondoskodott róla, amikor te nem jöttél el.

Beatriz elment, megígérve, hogy ennek következményei lesznek. Remedios remegve követte.