– Adja át a helyét a szeretőmnek – mondta a herceg a feleségének. Ekkor a királyné felállt, és átadta a helyét a másik nőnek.
– Kelj fel, Lucia! Az a hely a szeretőmé.
Mauricio Valcárcel nem halkította le a hangját. Azt akarta, hogy a szomszédos páholyokban is hallják, hogy lássák a közönség soraiban ülők, akik engedelmeskednek, miközben Isabel Sandoval felhúzza ezüst ruhája szoknyáját, hogy elfoglalja a helyét.
1865 áprilisa volt. A mexikói főváros grandiózus színháza vörös bársonyban, aranyozott díszekben és égő lámpákban ragyogott. A szomszédos páholyban Carlota császárné ült.
Lucía mozdulatlan maradt. Huszonöt éves volt, levendulaszínű ruhát viselt, mellkasán egy kis ametiszttel. Hónapokig tűrte a csendet, a tiltásokat és a hiányokat; azon az éjszakán Mauricio úgy döntött, hogy ezeket látványossá teszi.
Felállt, legyezőt fogva az ujjai között. Nem nézett Isabelre. Az ajtó felé indult.
Aztán Carlota felállt.
A morajlás elhalt. Néhányan felálltak a közönség soraiból, bizonytalanok voltak a protokoll előírásaiban.
A császárné a páholyának széléhez közeledett.
– Valcárcel asszony, jöjjön velem.
Lucia zavartan fordult meg.
-Felség…
– Foglalj helyet. Szeretném hallani, mit gondolsz a zenéről.
Egy kísérő nyitotta ki a folyosó által összekötött ajtókat. Lucia belépett a császári páholyba, Carlota pedig kézen fogva üdvözölte.
Mauricio leült a nő mellé, akiért az előbb megalázta a feleségét. Isabel foglalta el a széket. A tekintetük azonban máshol járt.
Hónapokkal házassága előtt Lucía Robles zenét tanított a San Lucas hospice-ban, egy olyan intézményben, ahol a szüleiket elvesztő gyermekek éltek. Édesapja, Don Matías évekig vezette a kórust.
Megtanította kottákat másolni, orgonálni, és meghallgatni azokat a gyerekeket, akik még nem tudták, hogyan kell hangolni a hangszereiket. Azt mondta, hogy néhányan megszólalatlanul érkeztek, de másokkal együtt énekelve találták meg a hangjukat.
Halála után Lucía megtartott két szobát az iskola felett, és egy olyan fizetést, ami alig fedezte a megélhetési költségeit. Tanári állása mellett örökölte édesanyja hárfáját és a jegyzetfüzeteket, amelyekbe édesapja feljegyezte a diákok nevét.
Egyszerű darabokat kezdett komponálni. Éjszakánként írt, a dallamokat kis hangokhoz igazítva. Kedvenc műve, „A katona fia”, akkor született, amikor próbált megszokni Matías távollétét.
Tomás, az egyik legfiatalabb diák, mindig a többiek előtt ment be. A többi tanár rászólt, hogy maradjon csendben; Lucía leült mellé, és addig verte a ritmust az asztalon, amíg Tomás követni tudta. Egy Pilar nevű lány alig mert énekelni. Lucía rövid mondatokat írt neki, amiket félelem nélkül megtanulhatott, majd beillesztette őket a kórusba.
1864 júniusában, amikor a császárné ellátogatott az árvaházba, 40 gyerek énekelte el a darabot. Sarolta zavartalanul hallgatta őket. Amikor befejezték, megkérdezte, hogy találkozhat-e a szerzővel.
Lucía szürke ruhában és egy tintafolttal a hüvelykujján jelent meg.
– Én vagyok a zenetanár, Felség.
– Ő a zeneszerző is.
Lucia lesütötte a tekintetét, bizonytalanul, hogyan fogadja ezeket a szavakat.
Carlota levett egy kis ametiszt medált, és átnyújtotta neki.
—Őrizd meg, hogy emlékezz arra, hogy valaki meghallgatta a munkádat.
Lucía ettől kezdve a ruhája alatt hordta. Amikor nem volt elég pénze papírra, megkopogtatta a követ, és addig ismételgette a dallamokat, amíg le nem tudta írni őket.
Mauricio azon a nyáron találkozott vele. Birtokokkal rendelkezett, és hercegi címet viselt, amelyet családja spanyol ágától örökölt. Édesanyját, Doña Leonort, a hospice jótevőjét kísérte.
Hallgatta Lucia játékát, és olyan virágokkal és kottákkal udvarolt neki, amiket Lucia soha nem engedhetett volna meg magának. Az orgona mellett ült, úgy tett, mintha értené a zenéjét, és azt mondta neki, hogy csodálja a kedvességét.
Októberben házasodtak össze.
Lucía nem tudta, hogy Leonor vagyonának egy részét attól tette függővé, hogy fia kifogástalan hírű nővel kössön házasságot. Azt sem tudta, hogy Mauricio évek óta kapcsolatban állt Isabellel, egy özveggyel, akit az anyja menyként elutasított.
Azért választotta, mert szegény volt, tiszteletreméltó, és úgy tűnt, mindenért hálás.
Lucía később megtudta az igazságot.
Új házában hatalmas szobák és egy zongora volt, amit senki sem használt. Az első reggel leült játszani. Mauricio egy kis idő múlva megjött.
–Ez nem iskola. A zenének szórakoztatnia kell a vendégeinket, nem pedig ellepni az egész házat.
Lecsukta a hangszer fedelét, amikor a lány visszahúzta a kezét.
A hárfa végül a padláson kötött ki. A hospice látogatásait felfüggesztették, mert nem tartotta helyénvalónak, hogy a felesége folytassa a tanítást. Egyik este talált egy kompozíciót az asztalon, és bedobta a tűzbe.
– Nem azért házasodtál meg, hogy továbbra is alkalmazottként élj.
Lucía nézte, ahogy a jegyzetek megfeketednek. Aztán felvette a lapot, ami nem égett el, és a könyvei közé tette.
Azon a papírlapon csak az eleje volt. Azon az estén megpróbálta rekonstruálni a szöveget, de elfelejtett néhány mondatot, és végül elsírta magát a papír felett. Másnap reggel öltözködés közben eszébe jutott az egyik. Azonnal leírta. Rájött, hogy nem hagyatkozhat kizárólag az emlékezetére: másolatokra van szüksége a házon kívül, ahol Mauricio nem érheti el őket.
A szobalánya, Juana, szintén San Lucasban dolgozott. Ő erősítette meg neki az Isabel nevet.
A hír nem is lepte meg annyira, mint az, hogy mindenki tudta, mit titkoltak el előle.
Lucía egyedül sírt. Aztán újra írni kezdett.
