Juana elővette a lapokat a varrókosarából, és átadta őket Rafael mesternek, Matías utódjának. A gyerekek megtanulták a darabokat. Lucía nem hallotta őket, de jegyzeteket kapott arról, hogy mely részeket találták a legnehezebbnek.

Leonor télen meghalt. Mauricio megkapta az örökségét, és abbahagyta a színlelést. Sétált Isabellel, kifizette az ékszereit, és közömbösen válaszolt, amikor Lucía megkérdezte, mikor tér vissza.

Izabella többet akart ajándékoknál. A feleség látható helyét akarta elfoglalni.

A színházi estét közösen beszélték meg. Lucia csak akkor tudta meg, amikor felszólították, hogy keljen fel.

A császári páholyban Carlota felismerte az ametisztet.

– Egy ideje nem hallottam felőled semmit – mondta halkan. – Még mindig komponálsz?

Lucia a színpadra nézett.

– Igen, Felség. Bár szinte senki sem tudja.

Carlota nem kért magyarázatot a többiek előtt. Amikor az előadás véget ért, elintézte, hogy a hintója hazavigye.

Mauricio a hallban várta.

– Nevetségessé tettél az egész bíróság előtt.

Lucia lassan levette a kesztyűjét.

– Felkeltem, mert te parancsoltad. A császárné úgy döntött, meghív.

– Visszautasíthattad volna a meghívását.

– Nem akartam megcsinálni.

Úgy nézett rá, mintha egy idegentől származna a válasz. Lucía felment a szobájába. Juana aggódva várta, és mindketten könnyes szemmel nevettek, amikor felidézték Isabel arcát az üres erkélyen.

A következő napokban a történet társasági összejöveteleken és kávézókban terjedt. Újságokban jelentek meg kommentek, valamint egy karikatúra, amelyen egy nő ül egy széken, miközben mindenki más más irányba néz.

Mauricio elkezdett kifogásokat keresni oda, ahol korábban meghívásokat kapott.

Az ötödik napon levél érkezett Chapultepecből, kizárólag Lucíának címezve. Carlota hallani szerette volna a szerzeményeit.

– Azt kell válaszolnod, hogy beteg vagy – parancsolta Mauricio.

Lucia összehajtotta a levelet.

–Megyek én.

– Ha kimegy, ne számítson arra, hogy visszatérve nyitva találja ezt a házat.

Félt. Ránézett a meghívó aláírására, és eszébe jutottak az égett levelek.

– Akkor majd azon gondolkodom, hol akarok élni.

A látogatás reggelén megérkezett a császári udvar hintója. Maurice az irodájából látta. Joanna kiszállt a kottákkal teli ládával; mögötte két szolga vitte a padlásról előkerült hárfát.

Lucía egy egyszerű kék ​​ruhában ment ki. Nem viselte a Valcárcel ékszereket. Csak az ametisztet tartotta meg.

Carlota egy kertre néző szobában fogadta.

– Kezdjük a gyerekdarabbal. Aztán szeretném hallani az újdonságokat.

Lucía sokáig játszott. Először az elismerés jeleit kereste. Aztán abbahagyta a körülnézést, és átadta magát a zenének, amelyet hónapok óta csendben ismételgetett.

Amikor befejezte, Carlota a lapokra mutatott.

– Miért nem mutattad be őket korábban?

Lucía elmesélte, mi történt a zongorával, a hárfával és a tűzzel. Nehéznek találta, hogy a házasságáról anélkül beszéljen, hogy egyáltalán bocsánatot kérjen azért, hogy szóba került.

– Szeretnék zenét rendelni tőled egy udvari estélyre – felelte Charlotte. – Kapsz egy szobát, ahol dolgozhatsz, és szállást, amíg a koncertet előkészíted. Emellett folytathatod az óráidat is.

Lucía érdeklődött a próbákról, a szabad zenészekről és a határidőről. Aztán feltette a legnehezebb kérdést: azt akarta, hogy a neve szerepeljen a programban. Carlota beleegyezett. Lucía ismét átnézte az oldalakat, ezúttal kiszámolva, mennyi munka van még hátra. A meghívás már nem utolsó mentsvár volt, hanem egy felelősség, amelyet alig várt, hogy magára vállaljon.

Lucia az ablaknál anyja hárfájára nézett.

– Elfogadom, Felség.

Mauricio elolvasta a megbízást anélkül, hogy nyíltan szembeszállna a császárnővel. Más módot keresett az irányítás visszaszerzésére.

Megmutatta neki a házassági szerződés egy záradékát és a vagyonkezelőjétől kapott levelet. Azt tervezte, hogy a nő által kapott minden kifizetést a saját számlájára utal.

– Legalább valamire jó lesz az a zene.

Lucía megtartott egy másolatot, és konzultált a koncert költségeinek felelősével. Nem vitatkozott egy olyan összegről, amit még nem kapott meg. Azt javasolta, hogy módosítsák a megbízás feltételeit.

– Szállásra, anyagokra és utazásra van szükségem. A többit közvetlenül a Szent Lukács kórháznak utalhatom műszerek és tanítás céljából. Azt akarom, hogy a hospice számára elkülönített összegként szerepeljen, ne személyes kifizetésként.

A javaslatot a császári udvar felülvizsgálta és elfogadta. Az első szállítmány fedezte az orgona javítását és a hangszerek vásárlását. A nyugtán az intézmény neve szerepelt.

Mauricio köszönőlevelet kapott egy olyan adományért, amit nem tudott elkölteni.

Lucía hajnalban kezdett dolgozni. Feladatai, határidői és értékelései voltak; ez az új élet sokkal többet követelt a védelemnél. Néhány hölgy hidegen bánt vele. Lucía üdvözölte őket, elvégezte a feladatait, majd visszatért a kottáihoz.

Azt kérte, hogy San Lucas gyermekei adják elő a darabot.

„Sokat kell majd próbálniuk” – figyelmeztette Carlota.

– Már elkezdték.

Hetente kétszer Lucía vezényelte a kórust Maestro Rafael mellett. A 63 éves, merev lábú és látszólag végtelen türelmű karmester felesége, Doña Rosa segített megfoltozni a gyerekek egyenruháit.

Izabella egy szobalánytól értesült ezekről a látogatásokról, és meglátta a lehetőséget a bosszúra.

Névtelen levelet küldött egy újságnak. A levélben arra célozgattak, hogy egy hölgy, akit nemrégiben a bíróság kegyeibe fogadott, magánbeszélgetéseket folytat egy zenetanárral, és árvákat használ fel ürügyként.

Az újság közölte a célzást. Mauricio másolatot vitt Chapultepecbe, és kérte, hogy a további botrány elkerülése érdekében küldjék haza a feleségét.

Carlota Luciának hívta.

– Tudnom kell, mi történik azokon a próbákon.